Zene szól kelyhéből száz virágnak,
Tarka gyümölcsök ecetté vállnak.
Zöld pettyes gyíkok siklanak tova,
A levelek közt sáskák otthona.

Kígyóverem taszító hidege,
Kiárad iszonyú serege.
Kobaltkék párducok izzó szája,
Mind a világ halálát várja.

Hasítsd szét a fát, benne Istenre lelsz,
Életed a kérdés, most erre felelsz.
A Vég előtt tanulsz alázatot,
Aki idáig kísért, most elhagyott.

Cseppen a vér, csalán levelén,
Csigák csordája cammog szerteszét.
Ezüst sorokat írnak a fűbe,
Pitypang magja száll, messzire űzve.

Lopott nyugalmunk a tömeg dúlja,
Pendülve pattan a téboly húrja.
A sokaságban lelkünk kiszárad,
Vánszorgó létünk egyre sivárabb.

Börtönéből kiszabadult tudat,
Keres a fényben haza utat.
A Létezés zeng hozzá dicséretet,
Mert a Teremtés újra kilélegez.