Egy öreg óra monoton kattan,
Megfáradt nap nyújtja át
Az újnak, tépett szürke zászlaját.
Éjfél van.
Alszik a világ önző tömege,
Őrjöngő Héliosz délen vágtat,
Zaja messze dübörög fehéren.
A tükörben elhalt álmok intenek,
Óvatos titkokat suttogva a lelkedbe:
Fekete Nap trónol az égen,
Több ezer éve éjszaka van idelenn!

Most, hogy zuhanunk, kell a szó,
Mely forró arcunkra hűsítő
tenyérként tapad.
Az Isten elhagyta művét, mely így
Széthullva gurul tovább, viszi a súly,
És a tehetetlen lendület.
Éjfél van.
Az álom hűtlen, s mint ilyenkor szokás,
Számot vet a virrasztó.
Az emberré lett törött szándék,
mikor egészül renddé?
Mikor veti le önmagát, hogy újra
Az lehessen mire oly régen vár:
Szabadság!
Mert börtöne önmagának és rácsa,
Sok fecsegő gondolat.

Éjfél van, mindig!
Úgy látszik megállt az idő,
Milliárd év minden pillanat!

Az ablakon kívül hideg szél szurkál,
A kutyák nehéz ugatása szétterül
A hajnalt váró csillagpalást alatt.
Észrevétlen csendben változik a
semmi valamivé,
Merengő szemünk előtt pereg
Dologgá, sorssá az élő gondolat.
Megbánni nincs időnk, mert ha megáll,
Olvadni kezd a film, elég egy perc alatt!

A galambok fehér, verdeső szárnya,
Fullasztó tollal keveri a poros padlást.
Ide dugtak minket, sok szúette, megrepedt,
Fából faragott próbababát.
Az éjféli Hold fénye megvilágítja,
Keresztül a tető résein át,
Festett szemünk üresen bámuló bogarát.