Honját naponta hagyja el a honfi,
Ki árulás helyett inkább meg szeretne halni.
Óvta ő, védte kicsiny hazánkat,
De ma már oda értünk, hogy ő sem szólhat.

Csendben élte napjait éhbérért,
Tartotta családját, ki semmit sem ért,
Nem fogja fel a nyomort még ma sem,
És szomorúan vallja, hogy a holnap reménytelen.

Napról napra élt, és megunt jóra várni
Mint szorgos méh, a Magyar kénytelen új virágra szállni.
Bár gyávaságnak tartja, hazáját itt kell hagyni.

Fogja most feleségét, kislányát, kisfiát,
Ha a rendszer hagyná, fogná holmiját,
Sírva hagyja itt a honfi Magyar hazáját.