Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Gunoda
Alkotások száma: 30
Regisztrált: 2007-12-08
Belépett: 2009-12-25
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (18)
-Egyéb prózai alkotások (3)
-Versek (7)
Műfordítások
-Novellák (1)
Feltöltve: 2008-03-31 17:24:24
Megtekintve: 2132
Körbenyúl (Életem és munkásságom)

- …Jaj, de édik! – fiatal pár hajolt a pult fehér selyme fölé.
Fészkelődni kezdtem testvéreim között. Tudtam, hogy szép vagyok, friss és illatos: a piros-zöld máz még alig száradt meg rajtam. Felnéztem a lányra, és megpróbáltam rákacsintani: tudod, milyen nehéz dolog ez, amikor a szemed csak két rajzolt cukorpötty?
- Szerinted örülne a Nagyi egy ilyen nyuszinak? – fordult a lány a fiúhoz.
- Mézeskalács húsvétra? Hülye ötlet – a fiú keze félresöpörte néhány testvéremet, engem pedig fülön fogott. – De végül is… a Nagyinak tökmindegy.
A fiúnak igaza lett: az idős néni nem sokat törődött velem. Felrakott a polcra a vedlett, apró műfenyő, a két poros mécsestartó, egy rég megzápult hímes tojás, és a tavalyi műanyag húsvéti bárány mellé.
Bezzeg a fénykép, azé a dundi kisfiúé! Azt naponta megsimogatta, és beszélt hozzá. Bendikémnek hívta: egyszem dédunokája mosolygott a megkopott aranykeretből.
Úgy szerettem volna, ha a Nagyika ráncos kis keze néha engem is felmelegít… sehol sem fáztam még annyit, mint nála! Csak a hálószobát fűtötte, és hetente egyszer a fürdőszobát.
- Spórolni kell a fával… - mondogatta a szomszéd bácsinak, aki hümmögve bólogatott hozzá.
Amikor a Nagyika elesett, ő volt az, aki a mentőket hívta. Jól ránk ijesztett szegény néni! Teli torokból kiabáltunk segítség után: a két mécsestartó, a bárány, a fenyőfa meg én. A tojás nyugtalanul mocorgott a helyén, én pedig levetettem magamat a polcról, magam sem tudom, miért: semmit nem értem el vele, csak épp az egyik fülem törött le. Sokáig feküdtem a padlón, arccal lefelé a sötétségben. A nagyika emelt fel: sóhajtozva hajolt le értem, lábán ormótlan gipszcsizma fehérlett.
A nehéz csizmát még nem vehette le, amikor eljött a dundi kisfiú a képről, a szüleivel. A Nagyika sántikálva tett-vett a lakásban, csirkét vágott, húst klopfolt, krumplit hámozott és tortát sütött. Aztán mégis megmaradt az egész… Unokája és a felesége alig nyúltak a „lakodalmi menühöz”.
- Ne tessék haragudni, mi már nem eszünk húst - mondta az asszony. – Áttértünk a makrobiotikus vega étrendre.
A Nagyika riadtan meredt rá:
- És a Bendikének sem adhatok egy kis pipihusit?
- Isten ments! Az edzője szerint így is túlsúlyos…
Később, amikor a Nagyi felemelte a kisfiút, hogy megmutassa neki, a csetreszek poros káoszát a polcon, a gyerek felkiáltott:
- Nyusziiiiii!!!!! - és máris kinyújtotta felém pufók kezét.
- Kell, Bendikém? A Dédi neked adja.
- Szó sem lehet róla! – pattant fel a díványról az asszony. – Tele van ételfestékkel: kész méreg!
Bendikét letették a földre: nem volt könnyű megvigasztalni. Menniük is kellett nemsoká: odakinn ezüstszínű, hosszú autó várta őket. A Nagyika lecselezett a polcról, és egy óvatlan pillanatban a dédunokája zsebébe csúsztatott:
- Tedd el, Bendikém! Csak anyádnak ne mutasd…
A kék overál zsebében kellemes meleg fogadott, és egy émelyítően édes illatú banánhéj. Szerencsére nem sokáig szagolgattam: a kisfiú már az autóban elővett, és bontogatni kezdte rajtam az átlátszó fóliát.
A torkom elszorult: tudtam, közeledik az Áldozat Szent Pillanata, minden mézeskalácsok életének értelme, a felfalatás. A kisfiú rózsaszín nyelve végignyalta a mancsaim között a hímes tojást. Elégedetten cuppantott, én pedig igyekeztem megerősíteni szívemet.
- Hát te meg mit eszel, Bendegúz? – fordult hátra az anyuka.
A következő pillanatban dühös kéz ragadta meg a fejemet, és egy nyálas, kicsike pracli a lábamat. Visítás, huzakodás, aztán egy szatyorban landoltam.
- Jaj, ez az öregasszony! Ilyen vackokat ad a gyereknek, ahelyett, hogy beszállna a szandál árába… - a többit már nem hallottam, mert keményen becsattant fölöttem egy üres fiók.
Az asszony a következő húsvét után talált rám véletlenül. Enyhe undorral és némi tojásfehérjével megragasztotta szegény, törött fülemet. Egy báránykás papírba csomagolva adott át a kisfiú kedvenc dadusának, Juci néninek.
Juci néni a konyhájában helyezett el, egy műfűvel bélelt kis műanyag kosárban. A barátnőjének is megmutatott.
- Az egyik anyukától kaptam – mondta büszkén.
- Én is hoztam ám neked valamit! - a barátnő egy színes könyvecskét lobogtatott.
A címe: „Csodás gyógyulás az Úr kezéből”. Juci néninek nem volt gyereke, viszont volt több ilyen könyve. Barátnője hébe-hóba meglátogatta: tojáslikőrt iszogattak, és az úrjézusról, a végítéletről, meg az angyalokról csevegtek. Az angyalokról én is tudom, micsodák: fehér, szárnyas műanyag figurák, a Nagyika mécsestartóján.
Juci nénire barátnőjén kívül más nem nyitotta rá az ajtót. Egyedül töltötte az estéit, Eszmeralda és Alehandró sorsán izgulva, vagy véres kórházi eseményeken szörnyülködve a tévé előtt.
Húsvét hétfőjén azonban lefújta rólam a port, és a kosárkába mellém egy piros tojást ültetett. Ruhája mély kivágásában nagy, táncosnős aranymedál himbálódzott, és sietve tépkedte ki hajából a csavarókat. Még épp idejében, mert nemsoká megérkezett egyetlen húsvéti locsolója, Tibor, az ócskás.
A gúnárnyakú öregúrnak nem lehetett oka panaszra: kapott pálinkát és pogácsát, tojáslikőrt és rácsos süteményt, ráadásul engem. Nagy hálátlanság volt tőle, hogy már másnap kitett a boltja polcára. És micsoda társaságba kerültem…! Mellettem egy kisebb Lenin-mellszobor porosodott és egy fakó porcelánfejű baba. Az egyik hosszas szónoklatokat tartott a szocializmus építéséről, a másik meg azon nyafogott, hogy miért nem öltözteti át végre valaki! Alig vártam, hogy végre vevőre találjak, bár tudtam, erre legfeljebb húsvét táján lehet esélyem.
Végül eljött a szabadulás, egy félszeg, szemüveges ember személyében, aki a körzeti doktornőjének keresett „valami kedves apróságot”. Nárciszvirágos papírba göngyölt, melyet aztán egy könnyű kéz hámozott le rólam. Fiatal arc hajolt fölém.
Rávigyorogtam, és megpróbáltam kacsintani. Tudod, milyen nehéz ez, amikor a szemed csak egy kiszáradt cukorpötty?
- De helyes nyuszi! - mondta a doktornő. – Hát nem pont olyan, mint az, amit pár éve a Nagyikának vittünk?



2007. 03. 31.


Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-04-01 20:31:17
Köszönöm! Egészségedre! :)))
2008-04-01 00:05:34
Kedves Gunoda! Ez jó volt!