Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Gunoda
Alkotások száma: 30
Regisztrált: 2007-12-08
Belépett: 2009-12-25
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (18)
-Egyéb prózai alkotások (3)
-Versek (7)
Műfordítások
-Novellák (1)
Feltöltve: 2008-03-09 21:12:55
Megtekintve: 2204
A tanítvány (Merlin)
„...Galahad pedig nagyhosszan imádkozott az Úrhoz,
hogy amikor kéri, hadd távozna ebből a világból;
s addig könyörgött, mígnem egy Hang
így szólott hozzá:
'Galahad, teljesül a kívánságod,
s amikor kéred tested halálát, meg is kapod,
ugyanakkor megtalálván a lélek életét.'”
(Sir Thomas Malory)


Egy véres csata után végképp megcsömörlöttem a lovagi élettől. Sohasem tudtam igazán megvetni vagy gyűlölni azokat, akik ellen éppen harcoltam, így az ölésre sem voltam képes nyugodt lélekkel. S egyszerre nem érdekelt Szívem Hölgye sem, akihez valamikor dalokat írtam, és kopjákat törtem össze érte vétlen lovagok testén. Éjszakai találkánkon, ahová alvó férje ágyából szökött, néztem babaszerű arcát, hallgattam dallamos fecsegését, és rá kellett jönnöm, hogy éppen olyan ő, mint a többi nemesasszony: drágakővel kirakott, üres kehely.
Akkor elhatároztam, hogy végleg leteszem fegyvereimet, páncélomat, búcsút veszek jó csataménemtől, és elindulok, hogy megkeressem, amiről csak homályos sejtéseim voltak: azt, ami értelmet adhatna napjaim múlásának. Királyom kérése, hölgyem könnyei ellenére hagytam el az udvart, a lovagok életének legfőbb célját.
Sokáig vándoroltam, társak nélkül, kerülve az embereket, keresve a magányt, a csendes tűnődést, mely talán elvezethet engem a bölcsességhez, önmagam megértéséhez.
Langymeleg tavaszi napon, ismeretlen erdőben bolyongva, egy barlangfélére bukkantam. Alig volt észrevehető: egészen eltűnt a túlburjánzó borostyán kusza rejtekén. Félrehúztam a növény lecsüngő, buja indáit, és beléptem az üregbe.
Odabenn hűvös félhomály fogadott, és egy nagy, lapos kövön kuporgó karvalyszerű öregember. Mozdulatlanul ült, elmélyülve gondolataiban. A borostyánindák között betűző kósza napsugár az öreg arcán játszadozott, de nem tudta felmelegíteni jeges fényű tekintetét.
Tudtam, hogy utazásom itt végéhez ért. Megtaláltam, akit kerestem: Merlint, az évszázadok óta elveszettnek hitt mágust! Ha ő nem tudja megmutatni nekem létem értelmét, akkor senki!
Letelepedtem a földre a mágussal szemben. Merlin rám sem nézett, és semmi jelét nem adta, hogy észrevett volna. Sokáig üldögéltünk így; türelmesen várakoztam, és közben talán el is bóbiskoltam kicsit.
Rögvest torkomba ugrott a szívem, mikor Arthur király tanácsadója hirtelen rám pillantott, és ingerülten így szólt:
– Megzavartad az elmélkedésemet, lovag. Tudod te egyáltalán, hogy ki vagyok én?
- Tudom, uram: Merlin vagy – válaszoltam megszeppenve.
Meglepett, hogy nagy magányában nem örül egy emberi lény közelségének.
– És mit akarsz éntőlem? – kérdezte Merlin, gyanakvó késpengearccal.
– Azt, hogy légy a mesterem. Hosszú ideje keresem már, hogy mi végre vagyok ezen a világon...
– Nincs szükségem tanítványokra – vágott közbe a mágus metszően. – Felfedezted a rejtekhelyemet, ezért nem hagyhatlak életben.
– Ne aggódj, nem árulom el senkinek! – ígértem ártatlanul.
– Nem hiszek neked... Ismerem én jól a magadfajta kardcsörtetőket! – sziszegte az öreg, és tagjait nyújtóztatva felkelt a kőről.
– Én már rég nem vagyok harcos... – vallottam be szomorkásan –, csak az életem értelmét keresem.
– Az engem nem érdekel! – válaszolta Merlin megvetően. – Megtaláltad a barlangomat, ezért meg kell halnod.
Keselyűarca túl komor és fenyegető volt ahhoz, hogy tréfának vélhessem szavait.
– Mit akarsz tenni velem, uram? – kérdeztem, mint egy riadt kisgyerek, szepegve.
Merlin szemében kaján fények lobogtak.
– A fejedet veszem, jó lovag!
A halál kézzel fogható közelsége megrémített: sűrűn tekintgettem a barlang szája felé, ahol szabadon lebegtek a dús indák, és betűzött az éltető, tavaszi napfény. Tudtam, talán ez az utolsó alkalom a menekülésre, – mégsem mozdultam. Gyermekkorom óta belém nevelték, hogy egy igazi lovag nem félhet, nem hátrálhat meg, még ha az eleven ördöggel áll is szemben. Merlin pedig inkább valami pokolfajzatnak tűnt ebben a percben, mint élő emberfiának; mégis, bíztam benne, hogy nem a puszta bosszúvágy vezeti, és tudja, mit miért tesz velem... Életem értelme talán éppen a halál lesz.
A mágus egy pillanatra gunyorosan meglebbentette előttem a borostyánfüggönyt, mintha menekülésre bíztatna. Nem mozdultam. Dermedten figyeltem, amint jókora pallost húz elő: pengéje színaranyként villogott a szeszélyes napfényben.
Merlin parancsára engedelmesen letérdeltem. A fejem üres volt, gondolatok nélküli, – Jézushoz suttogtam magamban összefüggéstelen, töredezett szavakat. Az öregember göcsörtös keze megragadta hosszú hajamat, amely, lovagi szokás szerint, a vállamat verdeste, és egy életlen ollóval tövig nyiszálta, mint valami hóhér a kivégzés előtt.
„Milyen méltatlan! – futott át rajtam. – Nem harcoshoz illő ilyen nyomorultul meghalni! Ha már pusztulnom kell, legalább karddal a kezemben tegyem!”
– Verekedjünk meg egymással! – ajánlottam Merlinnek meglepően halk, lassú szóval. – Ha te győzöl, lefejezhetsz.
A mágus gúnyosan kuncogott.
– Legalább a pallos árnyékában tanúsíts némi alázatot, Sir... Te már nem vagy lovag, én meg sosem voltam.
– Igaz, igaz... – sóhajtottam bánatosan, míg az öreg olló kínlódva csattogott a tarkómon. Kezemet összekulcsolva fohászkodtam az Úrhoz, hogy adjon erőt és bátorságot a halálhoz, mely most valóságosabbnak tűnt, mint akármelyik veszedelmes ütközetben. A királyi udvar félelem nélküli lovagként ismert engem, most mégis reszkettem belül, és még megvetni sem tudtam magam ezért.
Megértettem, miért kell ilyen méltatlan véget elszenvednem: harcosként éppen elég ártatlant küldtem át a túlvilágra, és tetteink előbb-utóbb visszaütnek ránk. Beláttam, hogy ez így helyes, mégis, csak minden erőmet megfeszítve tudtam elnyomni magamban a halálfélelemtől nyüszítő, gyarló lényt, gyáva emberi mivoltomat...
Merlin két kézre kapta a nagy pallost: száraz, vén karja nem tűnt olyan erőtlennek, mint képzeltem.
Halálom közeli eljövetele immár teljesen bizonyossá vált előttem. Nem ellenkeztem, nem lázadtam ellene, csak némi önsajnálat lengett át rajtam, amint lehajtottam fejemet. Imádságba kapaszkodva, feszültségtől vibrálón vártam az életemet kioltó csapást. Minden pillanat örökké tartónak tűnt; szememből a félelem könnyei préselődtek ki. Csak vártam, és vártam, s minden önuralmamra szükségem volt, hogy fel ne ugorjak, hiszen Merlin nem kötözött meg.
Végül nem bírtam már tovább, és felemeltem a fejem.
Úgy tűnt, a mágus egyáltalán nem akart lesújtani rám: békésen üldögélt a nagy kövön, és a pallosra támaszkodva figyelte lelkem vergődését.
Megértettem, hogy a kivégzés elmarad, és nehéz sóhaj szakadt fel belőlem.
Merlin nevetett:
– Látom, rettenthetetlen, félni mégis tudsz... Most nem veszem fejedet, viszont meg kell esküdnöd az Úr szent nevére, hogy itt maradsz velem, és szolgálsz nekem, ha akarom.
Megkönnyebbült szívvel tettem le az esküt.

* * *

Így lettem tanítványa, vagyis inkább szolgája Merlinnek. Nem volt könnyű sorom mellette; nehezebben kiismerhető emberrel még sosem találkoztam. Hol rabszolgaként kezelt, és a legalantasabb munkákat bízta rám, máskor meg hosszan beszélgettünk életről, halálról, csodákról, és ilyenkor nagyon elégedett voltam a sorsommal. Azt azonban – bármilyen kedvében volt is – mindig éreztette velem, hogy életem egy hajszálon függ, és ezt a szálat ő tartja kezében.
Merlin a nap nagy részét mély elmélkedésben töltötte. Ilyenkor én is szótlanul ültem mellette, és elgondolkodtam eddigi tetteimről, s a beszédes csendben megértettem, miért kellett búcsút mondanom a lovagi életnek.
Nemcsak a kezemtől elesett emberek miatt utáltam meg magamat. Önzésem volt a fő oka, hogy tisztább életre vágytam: ráébredtem, hogy mióta megszülettem, mindig, mindent önmagamért tettem, még ha látszólag másokat szolgáltam is. Kíméletlenül mérlegre kerültek cselekedeteim, és undorral állapítottam meg, hogy egyetlen tiszta és önzetlen sincs közöttük. És pontosan tudtam, éreztem, hogy ha véghez viszek akárcsak egy ilyen tettet, megválthatom magamat!
– Mester, segíts nekem! – fordultam Merlinhez gyötrődő alázattal. – Tenni akarok valamit! Valamit, ami … – kínlódva kerestem a szavakat, ám nem tudtam kifejezni, ami belülről feszített.
A mágus elmosolyodott.
– ... valamit, amivel másokat szolgálsz, nem a tulajdon vágyaidat – fejezte be nyugodtan. – Lovag, te okosabb vagy, mint gondoltam! Rátaláltál arra, mi dolgod ezen a világon.
– De hát mit sem érek vele, ha nem tudom, hogyan tegyem! – tört ki belőlem a tehetetlen harag.
Merlin egy ideig hallgatott, aztán így szólt:
– Csak egyet tehetsz: add át életedet, jó szívvel egy haldoklónak! Ő meggyógyul, te pedig meghalsz.
Félelmetesen hangzott!
Már a gondolatába is beleremegtem, és tiltakozásra nyílott a szám:
– Hisz ez kegyetlenség! Nem lehetne inkább megküzdeni valakivel ezért az emberért?
Merlin rosszallóan rázta a fejét, és egyenes, szürke szemöldöke ráncba szaladt.
– Kivel akarsz megharcolni? Talán a halállal? Hogyan is menthetnél meg azzal egy haldoklót, ha valakinek a vérét ontod?
Tudtam, hogy igaza van, s én gyáván és ostobán beszéltem; mégis, durcás kisgyerek módjára vágtam oda a mesteremnek:
– A saját véremet bezzeg onthatom, ugye?
– Csak azt onthatod, fiam! – válaszolta Merlin szelíden, és hozzátette: – Senki sem kényszerít, hogy feláldozd magad. Csak akkor tedd meg, ha tényleg ezt akarod.
Jóindulatú szavai meghatottak, és úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha teljesen a kezébe adom magamat.
– Legyen, ahogy te akarod, Mester. – mondtam jámbor bizalommal.
– Nem, – vágott közbe a mágus, – én nem jelölhetem ki a te utadat! Magadnak kell eldöntened, mihez kezdesz azzal, amit most megtudtál.
Keményebb feladatot nem is kaphattam volna! Eddig még soha sem kellett döntenem saját magamról; amíg atyám házában éltem, ő mondta meg, mi a helyes, később pedig királyom parancsainak engedelmeskedtem. Most azonban rákényszerítettek a gondolkodásra, és a nehéz döntéshozatalra; bár tudtam, nem vagyok ostoba, mégis kétségbeestem.
Gyötrődve őrlődtem két lehetőség között: egyik, hogy elhagyom Merlin barlangját, és visszatérek régi, kiszámítható életemhez. Szolgálom a királyt, harcolok, szerelmeskedek, és amikor eljön az ideje, meghalok, anélkül, hogy bármit tettem volna bárkiért. A másik lehetőség az áldozattá válás, – nagy és nemes dolognak tűnt szememben; hiszen az Úr is azt mondta, hogy a legnagyobb dolog életünket adni felebarátainkért. Aztán, amikor jobban belegondoltam, egyre inkább elbátortalanodtam: túlságosan szerettem ezt az életet, akármilyen sivár és önző. Ám rögtön ezután belém hasított a fájdalmas felismerés, hogy éppen most engedem el az egyetlen esélyét annak, hogy jobbá legyek, és – életemben először – igazán önzetlen.
Néha úgy éreztem, készen állok a halálra, máskor meg azt gondoltam, nekem pontosan elég annyi, hogy eléldegéljek Merlin szolgájaként. Nem akarok én hős lenni! Elszántság és görcsös ragaszkodás cibált kétfelé, akár egy kölyökkutya valami ócska rongyot. Teljesen megzavarodtam, s a bizonytalanság annyira összekuszált, hogy sem enni, sem inni, sem pihenni nem voltam képes.
Végül, egy este határidőt kértem Merlintől. Nem lepődött meg. Részvéttel nézett rám, és azt mondta, másnap reggelig gondolkodhatom. Ha nem döntöttem, el kell, hogy hagyjam a szolgálatát.
Azon az éjszakán sem aludtam. Elgyötörten, minden értelmes gondolat nélkül hallgattam a mágus ütemes hortyogását.
„Neki jó, ő tud aludni.... Tiszta a lelkiismerete. Ő tudná, mit kell tennie: békésen adná át magát a halálnak, sőt szeretettel... Te pedig még most is csak magadra gondolsz: arra, hogyan tehetnél jót másokkal – magadért.”
Ahogy így kínlódtam, éreztem, hogy odabenn megpattan valami. Sírni kezdtem, csendesen, hogy fel ne ébresszem Merlint. Keservesen sirattam önnön gyávaságomat, esendőségemet és önzésemet, és az életemet, amelyet úgyis el fogok veszíteni, bármennyire kapaszkodom belé.
Már hajnalodott. Könnyeim elapadtak, és furcsa módon nem szégyelltem a gyengeségem. Ha jól emlékszem, gyermekként sírtam utoljára. Zsibbadtan kitántorogtam Merlin barlangjából; a közeli patakhoz mentem, hogy megmossam égő szememet, és igyak a hűvös vízből.
A hajnal fényénél lágyan hullámzó víztükörben megpillantottam saját arcomat. Megnyúlt volt, bozontos szakállal benőtt, zavaros szemű. Idegenkedő undorral szemléltem, és végre kezdtem felfogni azt, amire gyermekkorom óta tanítottak a papok: nem lehetek csupán csak ez a test. Ez csak egy kéreg, kardhüvely, amelyet felhasználhatok mások ellen, vagy másokért: – és odaadhatom a halálnak, cserébe egy életért.
Elszántan mentem vissza a barlanghoz, hogy felébresszem Merlint. Sietnem kellett, mert tartottam tőle, hogy újra elbizonytalanodom, és meggondolom magam.
– Add rám a gyógyító erőt, Mester! – kértem a mágust.
– Jól meggondoltad? A biztos halált veszed magadra egy idegenért, minden haszon nélkül.
– Nem baj, Mester! Add rám a gyógyító erőt, és az emberek áldani fogják a nevünket!
Merlin pillantása éles lett, akár a késpenge. Nevetése belém vágott.
– Ez megint önzően hangzott, lovag! Az emberek nem áldani, hanem átkozni fognak ezért.
A mágus érintésére mély álomba zuhantam: az elmúlás sötétsége ölelt körül. Aztán felébredtem, és már birtokában voltam annak a félelmetes erőnek, melyet csak egyetlen ember gyógyítására használhatok fel, – és saját elveszejtésemre.
Képességemnek hamar híre ment: talán maga Merlin terjesztette, talán az asszonyok, akik néha ennivalót hoztak neki. Nap, mint nap jöttek hozzám a halálra szánt, súlyos betegek barátai, rokonai, és könyörögve kértek, gyógyítsam meg szeretteiket. Őszintén elmondtam mindenkinek, hogy a saját életemet kell átadnom, ám ez nem zavarta őket: erőszakosan követelték a segítséget, és pénzt ígérgettek! Rossz érzésektől gyötörten nemet mondtam, mindenkinek, egytől-egyig. Bántott a lelkiismeret, szégyelltem gyávaságomat, de úgy éreztem, ezek az emberek fertelmesen önzőek és részvéttelenek. Különben is, hogyan válasszam ki azt a valakit, akiért meg kell halnom? Látogatóim csúful ócsároltak mielőtt elmentek volna; áldás helyett átkot szórtak rám, ahogyan Merlin megjósolta.
Ám egy napon fájdalomba kövült, öreg lovag keresett fel, és kért, gyógyítsam meg leányát, Marielt, aki immár fél éve haldoklik, iszonyatos kínok között. Amikor elmondtam neki, mi történik velem, ha erőmet a lányának adom, a lovag háta még jobban meggörnyedt, szomorúan elbúcsúzott tőlem, és elindult lefelé a hegyről.
Éreztem, hogy ezt az embert nem hagyhatom így elmenni. Felugrottam, és utána siettem.
- Hozd ide Marielt, és meggyógyítom! – mondtam elszántan, bár tudtam, most ítélem halálra magamat.
Az öreg hálálkodva köszönte meg jótéteményemet, és megígérte, hogy három nap múlva újra itt lesz, a leányával együtt. Hosszan néztem utána, amíg el nem tűnt a poros úton, és lassan mély bánat ereszkedett le rám.
„Látod, ez hiábavaló áldozat lesz! Sosem tudod meg, hogy tényleg segítesz-e rajta.” - nehéz léptekkel, a visszafordíthatatlanság érzésével indultam Merlin barlangja felé.

***

S íme, eljött a nap, amelyben igazán sohasem hittem: halálom napja.
Itt már nincs szükség szavakra: némán álldogálunk Merlinnel a barlang előtt, várva a leányra, aki elveszi majd az életemet. Noha Marielt még sehol sem látom, lábam úgy reszket, hogy le kell ülnöm egy mohos fatörzsre. Merlin keze csillapítóan nehezedik a vállamra, de érzem, a Mester is feszült és szomorú.
Éjszaka szemhunyásnyit sem aludtam: nem tudtam úgy gondolni a holnapra, mint szabadulásom napjára. Csak a halált láttam, mindig, mindenhol, és szűköltem a félelemtől. Nyugtalanul tűnődtem, vajon milyen lesz: lesújt-e rögtön, mint egy kardcsapás, vagy lassan szívja majd el életerőmet, mint a vámpírok?
Merlin figyelmeztetően szorítja meg a vállamat, és mutatja, hogy jön a leány. Nem is jön, inkább vonszolódik öreg szülei karján, bágyadtan, mint a lekaszált virág. Még így, betegen is szép teremtés, jóllehet teste áttetszően vékony, és holthalovány arcára szenvedés vésett mély nyomokat. Olyan erőtlen, hogy alig tudja megtartani szalmaszőke fejét. Csak nézem, s elönt a részvét: talán jó ez így, hogy éppen érte kell meghalnom... Tétova lépteit figyelve mégis hideg verejték üt ki egész testemen, a felismerésre, hogy minden lépéssel engem vezetnek egyre közelebb földi életem végéhez.
A leányt Merlin óvatosan egy nagy kőre ülteti, szemben velem. Látom, Mariel is reszket, és tágra nyílt, égkék szeme tele van rettegéssel. Nagy–nagy gyengédséget érzek iránta, ahogyan kezembe veszem kicsiny, hervadt virág-kezeit.
Igen, ez az a pillanat: az erő átadása megkezdődik közöttünk, és nincs többé visszaút: mint súlyos ütés, úgy sújt le rám! Mariel is érzi: remegve, erőtlenül dől előre. Kalász-szőke haja sátorként zár körül minket.
Ketten vagyunk már csak a világon.
Homlokához szorítom homlokom: mint a mély sebből kiömlő vér, úgy folyik el belőlem az élet...
Lassan csillapodik szívem dübörgése, s immár meg merek mozdulni a hajsátor alatt. Megszorítom a leány kezét. Ő viszonozza.
Szemébe nézek, míg az életerő egyre folyik el belőlem... Látom, amint megelevenedik sápadt, szenvedő arca, és riadt tekintete.
Aztán már nem látok mást, csak nagy, világos szemét... ebbe kapaszkodom. Teljesen átadva magamat, beleveszek Mariel kék szemébe, aztán valami puha, magába fogadó sötétségbe...

1997 húsvétja, 2006 ősze
Ez volt az első, nyomtatásban megjelent írásom.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-03-10 19:05:01
Kedves fefo!
Ha jól emlékszem a "Szűz vérével" volt az... Rég történt, de igaz volt! :)) Kritikád most is megmelengette a szívem táját, tekintve, hogy ezt a novellát még nagyon "csikókoromban" írtam, amikor kicsit másként, talán idealistább módon, láttam a világot. Ami a kérdésedet illeti, saját írásaim közül egyelőre csak kettő jelent meg nyomtatásban, mindkettő antológiában ("Fellobbanó árnyak" - Accordia,2006; Irodal-Matt a magyarnak - Irodalmi Rádió, 2007). Ha szerencsém lesz, ebben az évben talán irodalmi lapokba is bekerülhetek. De itt, az Artán is találhatsz tőlem ezt-azt!
Puszi: Gunoda :))
2008-03-10 15:21:10
Hát - tudod jól - egyszer már felcsigáztál egy hasonlóan szép történettel, akkor bíztatásodra ki is vettem a kőnyvtárbol vagy két vastag könyvet amikben Arthur királyról is voltak legendák. Azt hiszem, mondtam is neked, hogy elkezdtem olvasni őket, de nem kötöttek le. Most megtaláltam itt ezt az "első nyomtatásban megjelent " írásodat és nem tudtam "letenni" megint felcsigáztál a kor iránt Merlin iránt is, de azt hiszem számomra te vagy ennek a kornak a legérdekfeszítőbben, legkitünő stiluban író megjelenítője. Nem árulnád el, hol jelentek meg nyomtatásban a műveid ? Vagy jobb ha maradok az Artagoránál.
most már lehetőség van rá, tölts fel melléjük képeket is. Gratulálok, ismét meg kell állapitanom, ragyogóan írsz ! ölellek: fefo