Kipp-kopp, kipp-kopp, hallom az ablakomon.
Kintről kopog ütemesen, lágyan.
Kitekintek, s fényes függönyt látok,
Mely vízcseppekből sző finom hálót.

Kipp-kopp, kipp-kopp egyre csak kalapál,
Az üvegen könnycseppként lefolyván.
Sírnak a fák, zokog az egész táj,
Falevelek hullanak nyár után.

Csöpp-csöpp, csöpp-csöpp hallatszik monoton,
Pityereg a természet, véget ért
A nyár. Elhal a fény minden ágon.
A tél aratja le a zöld babért.

Csöpp-csöpp, csöpp-csöpp, most utoljára szól,
Immár jövő tavaszig csend honol.
Az utolsó eső olyan távol,
Ősanyánk szemeiben ködfátyol.

Közel jár a dér és a téli fagy,
Eltűntetvén a bánat nyomait,
Miket minden ősz maga után hagy,
Hogy tavasszal öröm legyen megint.

S addig csak hullik a fehér áldás,
Lágyan szállingózva éjeken át.
Egyre tisztább és ragyogóbb a táj,
Hófödte, s megújult a láthatár.