Egyetlen fa, mely az életet jelenti.
Egy fa, mely magányos és könnyekkel teli.
Levelei, melyek egyre csak hullanak,
Végül a könnyek mindent beborítnak.

Sárga, vörös, arany színekben játszanak
A földet beborítva fájdalmat hoznak.
Ki meglátja, eszébe jut az elmúlás,
S hogy egyszer minden véget ér. Szívfájdulás...

Egy idős fa, mely sokat látott éltében.
Látott holdat és csillagot az égen,
Virágot a téli havas rideg tájon,
Majd tavaszt, s éltető napsugarat nyáron.

A napok és évek csakúgy elrepültek,
Egyre nőtt, ágai sorra kirügyeztek.
A sok bánat felgyülemlett, így kopár lett,
S búsan tűrte a telet, várva meleget.

Így múlt el a tél, magányosan remélve
Nyár eljövetelét, fényben felüdülve.
Eltelt ötven év, majd még ötven hirtelen,
Bánata lehajtotta ágait észrevétlen.

Egyre szárazabb és keményebb lett a fa,
Levelei eltűntek, a fény elhagyta.
Magányába roskadva áll most is komoran,
Az élet, s halál küszöbén múlhatatlan.