Csurran, csöppen fekete nyála,
Ódon, ősi időtlen bestiának.
Láthatatlan, észrevétlen szemeiben
Tükröződik világok sorsa, pusztulása.

Örök, időtlen agyaid nyomja roppant tudás,
Fekete, tompa fogaid rágják univerzumok magját.
Óriási, gigantikus bendőd elnyeli az élet dimenzióit,
S így-úgy lesznek halandók örök rabjaid.
S közben,
Névtelen, arctalan fejeid egyre csak ismétlik,
Ilyen-olyan világok örök kérdéseit.

Figyelj rám, időtlen szörnyeteg,
Válaszolj egy örök kérdésre, mely megrenget,
Válaszolj rá, mert ez örök éltető,
- Miért vagy te, ódon idő? -