Az álmok őrzött kapuin keresztül jutva
Túl a sötét Hold örvényén
Élem életem újra és újra
De külsőm elárul könnyedén
Küzdök és sikítok minden éjjel
Lassan őrületbe kerget az ijedtség.

Ébredtem a Földön hajnalban,
Ahol fénylő köd borította az eget.
És benne a Sötét Világ kitárt kapuit láttam,
Ahol gonosz bolygók keringenek fekete,
Észrevétlen rémületükben, anélkül
Hogy valaki ismerné múltjukat, vagy nevüket.

Sodródtam vég nélkül tengereken
Gonosz, sötét felhőkkel borított ég alatt,
Amit villám szakított darabokra ezerszer.
A zöld, kavargó vizekből démonok emelkedtek a magasba
Nyögéseikkel betöltötték az eget
Hisztérikus kiáltásaikkal táplálták a vihart.

Bukdácsoltam őzike módjára
Régesrégi erdők kusza indái közt
Ahol a tölgyek sötéten, morogva vártak halálomra
Követtek, összesúgtak a hátam mögött
Majd elkezdtem futni, menekülni
De halott ágak figyeltek fentről.

Bukkantam útvesztőkkel teli hegyekre
Melyek csupasz ormai csak úgy kiemelkedtek a síkságból
Ittam undorító, bűzös forrásvizet
Ami csobogott tova a hegy lábánál lévő mocsárhoz.
Láttam szörnyű dolgokat elátkozott hegyi tavakban
Amiket újra látni nem vágyom.

Láttam óriási, borostyánnal benőtt palotákat,
Jártam lakatlan termeikben
Melyeknek szürke, penész borította falára
A felkelő Hold árnyéka falvédőt terített
Tele szabálytalan, rémületes, halott mintákkal
Amik annyira szörnyűek, hogy rájuk emlékezni sem merek.

Bámultam ablakok mögül csodálkozva
Kiszáradt, kopár réteket
Melyek alatt lepusztult, roskatag falvak
Nyögtek átka alatt sötét elődeiknek
Kik a fehér, vésett márványkövek alól üvöltöttek
Kiknek hangja még része emlékeimnek.

Suhantam korszakokon keresztül
A félelem szárnyain repülve
Láttam amint a füstokádó Erebust elönti a düh
Ahol minden kopár szirt hófedte
Mégis lángok nyaldosták az eget
A napot is elemésztve.

Jártam a Nílusnál
Amikor az első fáraók ültek díszített trónjukra
Jártam korszakokban, ahol már
Csak magamra tekintettem undorral
És az ember, tiszta és boldog életet élt
Messzi szigetein a fagyos Északnak.

Ó, de sok a lelkem bűne
És fájdalmas a végzetem.
A mennyország szánakozva kinevet,
És a halálban megnyugodnom sem lehet
Korok millióin egyre csak űz
Az árnyvilág könyörtelensége.

És keresztül jutva az álmok őrzött kapuin
Túl a sötét Hold örvényén
Élem életem újra és újra
De külsőm elárul könnyedén
Küzdök és sikítok minden éjjel
Lassan őrületbe kerget az ijedtség.