Borús, ködös a reggel,
A szívem tele kétellyel.
A felhők egyre tornyosulnak,
Sűrűsödnek, sokasodnak.

Mi lesz ebből, leszakad az ég?
Az nem lehet,
hogy ennyi rosszra,
Csak rossz jöhet még.

Az élet nem lehet ilyen kegyetlen,
Hogy a rosszra, ne a jót hozza el.
De a felhők közül hirtelen,
Egy fénysugár villan fel.

Nagyon halvány, nagyon vékony,
Keresi az utat, hogy kibújjon.
És a fény, a kis meleg sugár,
Előtűnik, és ő győz immár.

Diadalmaskodik a sötétség felett,
Büszkén mosolyog, erősebb csak ő lehet.
Így éreztem magam én is,
Mikor elindultam hozzád mégis.

Rögös volt az út, amerre csak jártam,
Mert mindenhol, csak a bajt találtam.
De kivirult az arcom, akár a fénysugár,
Mikor hangod meghallottam az utcán.

S zöld szemedben végre megláttam,
A csodát, melyre már rég vártam.
Úgy néztél rám, hogy azt nem lehet feledni,
A vágyat mit éreztem, nem kellett szégyellni.

Odabújtál, simogattál,
csókjaiddal elhalmoztál.
Minden érintésed perzselt,
És szította a tűzet egyre feljebb.

Utat adtunk vágyainknak,
Elfeledve minden rosszat.
Úgy tört ránk a gyönyör,
Mint hullám, ami a partra kijön.

Eggyé váltunk testben és lélekben,
S szerettük egymást az édenben.
Olyan volt az egész, mint egy álom,
És félek, hogy felébredek a csodából.

Mert csoda volt az, amit kaptam,
De még nagyobb az, hogy ÉN adhattam.