Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: P. Szabó Mária
Alkotások száma: 18
Regisztrált: 2007-10-26
Belépett: 2010-03-21
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (7)
-Egyéb prózai alkotások (11)
Feltöltve: 2010-03-20 20:14:59
Megtekintve: 1987
Én, Báthory Erzsébet (részlet)

Az utamat addig kemény munka tarkítja, tudtam, de gyakorta figyelmeztem környezetemet, lestem minden jelét a tekintélynek, melyet a sors rám szabott, és lázadtam minden olyasfélétől, ami ez ellen működött. Nagyasszony leszek, ennek megfelelően kellett egyre jobban láthatóan cselekednem. Parancsaimat határozottan adtam ki, követeltem immár és nem kértem. Különböző papírokat kellett átall néznem, melyeken jussom lett felsorolva egyesével. Hosszú sora volt ez a betűknek, több ezer gunyhós jobbágyot jelentett, több várat, mezőt, erdőt, legelőt, hozzájuk tartozó lábasjószágok garmadát, házakat Pozsonyban, Bécsben, sok- sok apró ingóságot, melyek közvetlen személyemhez kötődtek, vagy csak a várakban vártak rám, mint megfelelő gazdájukra.
- A varannói vár Nádasdy Ferenc hitveséé – jelentette ki anyámasszony többször még éltében, de hallottam már a drugeth vagyon sorsáról, az is a mi háztartásunkat gyarapítja majdan. Férjuram lesz mindezek kezelője, én, mint asszony, a napi feladatokat látom el, bár azt sem lehet kevesellni. Olyan udvarok irányítása, melyek tele léhűtőkkel, különféle cselédekkel, kemény dolog még egy olyan munkához szokott úrnőnek is, mint én vagyok. Hozzátehetem, mindig is van olyan személy, aki tohonya, lusta, vagy éppen hanyag, nem törődöm. Ezek fenyítése, nevelése is az én feladatom lesz. Szokás szerint ütni-verni kellett őkelmüket, hogy megfelelően cselekedjenek. Szóból nem értő siserehad, bár néha látni gyűlöletet szemükben, mégis a deres gyakran használatba lett véve, minden igazi szokást figyelemezve, csak így lehet rend.
Itt az idő, már zöldült a természet, az illatok is jelezték, hamar kivirul a táj. Május lesz röpke két hét alatt. Nyolcadika, a nap, mely esküvőmre terveztetett, már itt állt előttem, szinte csak kezemet kellett kinyújtani és elveszek az események zivatarában. Készen álltak a szekerek, holnap hajnalban indulunk a varannói várba. Nehéz szívvel hagyom itt ezt a lápos – mocsaras vidéket, a nyári erőteljes fűszeres illatokat, melynek leheletére csak a lápvilág képes. Ez volt a védelem is, éjszakáim nyugodalma függött tőle, a halk neszezés altatott és a vízi madarak rikácsolása ébresztett. Napba néztem, talán látom majd lápnélküli jövőmet, de csak vakított a fény, hiába vártam estéről estére a mocsári boszorkányok jelzéseit is, nem történt semmi, amitől okosabb lehetnék. Csendesen búcsúztam hát, már régen lobogtak a gyertyafények szobámban, de még mindig a jeleket lestem. Feküdtem vánkosomon, szinte moccanni sem mertem, csak úgy összekucorogva, nehogy elriasszak valamit, vagy rosszat tegyek, olyat mely a búcsú perceit mérgezi. Pendelyem alá nyúlnék szívesen, megérintsem mi vár Nádasdyra, de félek, mit utolsó este tapasztalnék, elvenné minden erőmet. Így hát lassan elszenderedtem, mint a gyertyák leégett kanóca. Próbáltam bújni a való elől, legalább addig, míg a hajnali vöröslő ég és a megszokott neszek nem ébresztenek.

**
Másnap félig álmosan keltem ki ágyamból, de ahogyan lábam leért szobám döngölt földjére, a nyirkos, hideg tapintás ráébresztett sürgetős cselekedetem fontosságára. Lenyeltem a kenyeret, ami már ott árválkodott egy kanna habos tej kíséretében a ládám tetején. Asztalom nem volt, hiába kértem bátyámat, mindössze egy íróállvány volt a szobámban, mert az írást jómaga is fontosnak tartotta. A falakra védelem és dísz gyanánt három medvebőr volt felaggatva. Ahogy néztem még így is félelmetesen vicsorító pofájukat, úgy gondoltam, az egyik szekér tetejére felférnek, akkor a szobám illatának egy részét talán által vihetem újdonsült helyemre.
- Zsuzsánna! Szaladj csak! – kiabáltam jó hangosan a lánynak, aki egyik fülére siket volt már jó ideje. – Vidd innen ezeket a bőröket a szekér tetejére, keményen kötözzétek le.
- Igen, kisasszony!
- Hány szekér lett megpakolva?
- Két kezemnyi lett, az biztos! – mutatta ujjait felém.
Akkor úgy számolhattam, tíz szekérre fért fel leánykori holmim, hozzávetve a szolgáimmal együtt. Nem kevés ez, tudom jól, de ki is jár annak, aki ilyen hatalmas családba bele született. A szobát, nagy levegőt véve hagytam magam után, gyorsan kifutottam kedvenc bástyámra a csaholyira, hogy valami módon mégiscsak búcsút vegyek gyerekkorom tanúitól, a mohával benőtt falaktól, a gőzölgő vizenyős területtől, vijjogó madaraktól, a hajnali vöröslő Nap ecsed környéki lustán ébredező sugaraitól. Összeszorítottam a szám, csak szemem lett kicsinykét párás, de hamar túljutottam a dolgon.
- Na kisasszonyka, örülsz? – bátyám kedvességből hívott így, én pedig mindig azt éreztem, gúnyolódik, hisz személyem mitől is lehetne kedves számára. Osztania kell a vagyont, a hatalmat, velem és leendő férjemmel, bár gondolhatta úgy is, csak gyarapodik a jó férjnek való által.
- Igen. – Tudtam, nem hangzott meggyőzően, de ő is olyan volt, mint a többi férfi, asszonyszemélyre soha nem hallgatott, így az után nem vehette észre, hogy valójában semmi öröm nem volt a hangomban és szememben sem a fényes jövő által ébresztett boldogság csillogott.
Felültem az egyik szekérre, intettem még egyet és elindultam. Vissza sem néztem, nem is akartam, meg nem is igazán tudtam. Fejem mintha lecövekelt volna előre az út irányába, csak keszkenőmet szorongattam erőteljesen, azt sem tudtam mi végre, de valami szokatlant mégiscsak tennem kellett a történések súlya alatt. Bátyám sóhaja szinte alig ért el fülemig, lehet nem is szólt, csak én hittem azt.
- Légy kemény, Erzsébet, olyan, amilyennek illik egy magyar nagyasszonynak!
Ezután nem hallottam mást, csak a lovak dobbantásait, a szolgák köhécseléseit, ásítozását. Egyébiránt nem szólt senki semmit. Zötyögött a kocsi a göcsörtös földes úton, rázkódtam én is a kerekekkel együttéve. Nem gondoltam semmire, fejem olyan volt, mint egy üres hordó, úgy himbálódzott helyén, tudomást sem véve arról, hogy talán most sírni, jajgatni kellene, potyogni a könnyeknek, sóhajtozni az elmúlás fájdalmától. Mert igaz, ezzel a nappal elmúlt fiatal lányságom, utat engedve a feladatokkal ellátott úrnőnek.

„Elindult Szüzanyám Józefát völgyébe,
Arra ment Szent Margit,
Azt kérdezte tőle:
Mit csinálsz itt Szűzanyám?
Itt ülök és tartom szerelmes Jézusomat, mert ő beteg.
Sion völgyében hét féle gyümölcsfaágat és az Égi harmatokat
És fürödj abban kisded Jézuskám”

**


Ahogy az úrnő őrzőivel kilépett az ajtón, hirtelen megszünt a néma csend. Halk beszédfoszlányok, majd egyre erősödő hangok, sikoltások töltötték be a termet. Az asztalnál már nem ült senki, mindenki menekülni igyekezett, ha az ajtóban álló őröktől csak úgy lehetett volna. Ám nem úgy volt, mert azoknak még parancs lett kiosztva:
- Nagy István özvegye Jó Ilona, Boda Jánosné Beniczky Kata, Szőcs Benedek özvegye Szentes Dóra, Ujvári János ugyis nevezett Fickó, állíttasanak elő!
- Kegyelem nagyuram, nem vagyunk mi semmiben sem vétkesek!
- Ti voltatok az áldozatok kínzói, ölői! Vigyétek! – Intett a nádor embereinek.
Azok pediglen közre fogták a nevezett személyeket, és hiába sivalkodtak, mint a vágási malacok, kivitték őket, fel a csejtei kínzókamrába, a kapu torony tövibe. Itt azután egyesével kezdték őket vallatni. Dorka asszony, kit az úrnő is megnevezett, volt az első, ő került legelőször a tortúrázók kezei közé. Tüzes vassal kezdték legelőszöris szurkálni a meztelenre vetkőztetett nőszemélyt. Szerencsétlen ordított a fájdalomtól, vele ordítottak a mozdulatlanra kötözött többiek. Az égett hús illata, sercegése gyomorforgató volt. Legelőször Fickó engedte ki a vacsora bent rekedt maradékát, majd sorban a többiek.
- Bevallok, bevallok mindent – visítozta az asszonyszemély, de még nem igen bíztak benne, még egy kicsinység megégették itt-ott.
- Halljuk asszony, mi volt, hogy is volt?
- Megöltünk sokakat, mind az úrnő parancsára – nyögte ki a szerencsétlen.
- Na ugye! És hol vannak most elveszejtve?
- Itt is vannak a kastély udvarában, kik akkoriban haltak meg, késő ősszel, októberben. Itt is a búzaveremben.
Abbahagyták az asszonyszemély kínzását, következtek a többiek, azok pediglen már félájultak voltak a félelemtől. Fickót ütni-verni kezdték vasdarabokkal, főleg az egyik kezefejét, melyet teljesen szakadozottra vertek. Ő is hamar beszélni kezdett.
- Igen, minden úgy volt, ahogy Dorkó asszony elmesélte – hörögte fájdalmában a férfi.
A kínzások addig tartottak, ameddiglen mindegyik személy elsorolta, hogy lent a kastélyban is van egy leány, az egyik szobába betéve, amit ispotályos szobának hívnak, de csak kínzanak benne. Többen pediglen az udvarban vannak eltemetve. Pihentek egy kicsit a tortúrázók, majd újra kezdték dolgukat, miközben a fáklya homályos fényénél valaki irogatni kezdte ki miként vallott csakúgy elsőre. A kamrát betöltötte a füst, az égett hús és a hányadék szaga, a kínzottak jajgatása, nyögdécselése.
Thurzó György nádor úr csak egy pillanatra nézett be:
- Ha készen vannak, szállítsák őket Biccsére!
- Kegyelem, kegyelem nagyúr, nem vagyunk vétkesek, mindent elmondtunk, ami történhetett! – sikoltozták a férfi után, de teljesen feleslegesen, nem hallotta azt már meg senki sem. Ezután pedig, úgy ahogy voltak, szekérre dobálták őket egytől egyig és elindultak Biccsére vele!


**
A nádor emberei nemigen végeztek fél munkát, ha feladatukat kellett megoldani. Végig csörtettek a kastély minden helyiségében, az ispotályos szobába is benyújtották fáklyáikat, de a látványtól rögtön vissza is hőköltek. A vérszagtól, rothadó hústól büdös levegő hirtelen megtorpantotta őket. Az első lehelet vétel után azonban nagy garral törtek be, fáklyáik teljes egészében megvilágították a szoba falait, melyet a felfröccsent vérfoltok tettek szinte teljes egészében pirossá.
- Nádor úr, nádor úr, ide, ide! – ordibálták egymás szavába vágva, miután a látványtól teljesen magukhoz tértek.
Thurzó nádor meg sietve vette útját az ordibáló hangok irányába, kellemes érzet futott végig hájas testén, tudta, hogy megvan, ami még szükségeltetik terveihez. Mert hogy eltervezett ő mindent jó előre, feleségét is belevonván a feladatokba.
- Had, lám csak, mi történik itt? – furakodott be a helyiségbe a tisztelettudó sorfal közepette – vérszomjazó asszonyok műve ez, más nem is lehet.
Hirtelen nyöszörgést hallottak, akkor vevék észre a szerencsétlen leányt, ki földre dobált szalmán szenvedett. A nádor intett embereinek, azok közelítettek egyet a fáklyával, és mindjárt láthatóvá is vált az össze-vissza marcangolt sebes hát, mely egészen az eleven húsig kivolt vvagdosva. Körülötte minden véres, és mintha utolsó hangjait nyöszörögné, pillanatok lehetnének neki hátra az e világból.
- Vizet a szerencsétlennek! – kiáltotta a nádor – holnapig nem szabad hagyni elrekkenni!
Az emberek futottak és nagy szörnyűlködések közepette vizet hoztak és megitatták a némbert.
- Kutassatok tovább, a búzaverembe! – hangzott az újabb parancs, de a nádor már bizonyos volt dolgában és kiadta a következő parancsot is:
- Járjátok végig a környező telepeket és minden mozdulni bíró kisnemest, egyéb embereket holnap délelőttre ide várok a kastély udvarába.
Amit a búzaverem tartogatott, hát arra nem igazán voltak felkészülve, de bizonyossá vált, hogy a vérszomjas gyilok társak igazat vallottak. A búzaverem valóban halottakat rejtett magában, mindegyiken csúnya sötét foltok éktelenkedtek, már ami maradt belőlük egyáltalán. De a nádornak itt is szerencséje volt, mert egy egészben maradt tetemet sikerült előkeríteni, aki mintha nem is régen halt meg volna, teste tele mindenféle furcsa kelésekkel, kivagdosott lyukakkal, kékülve-zöldülve. Ez ám az igazi bizonyíték, gondolta a nádor, még hogy én nem járok el igazságosan egy főúri asszonnyal? Nem asszony ez, inkább vérszomjas fenevad, meg kell védeni többeket őtőle.
- Másnap délelőtt aztán az udvar tele lett a környék kisnemeseivel, és egyéb emberekkel, kíváncsian várakoztak, vajon mi az, amiért a hatalmas főúr, az ország nádora idehivatja őket. Hallották már mi történt itt helyben a tegnapi sötétség idején, így azután kíváncsiságuk már megkapta az első adag táplálékot. Halkan beszélgettek, várták hát, mi az, ami a mai napjukat halálukig emlékezetessé teszi. Mi az, amiről mindenkor, mindenfele lehet beszélni, mert ők aztán többet tudnak majd sokaknál.
- Örülök, hogy eljöttek kigyelmetek. Tegnap este az asszonyt bűn közepette találtam és úgy ítéltem, hogy be kell csukatni örökös időre. De hogy megvolt erre a magam jó oka és kötelessége, most megmutatom mindenkinek, aki itt láthatja, miként gyilkolt és kínzott az asszony. Hozzátok! – intett a kíséretének, és azok legelőször is a megkínzott leányt hozták előre. Az emberek némán bámulták egy darabig a leány vértől vöröslő, megvagdosott hátát, majd szinte egyszerre horkantak fel, „megérdemelte a büntetést az asszony”. Ezután hozták a meghóttat, annak a látványa csak fokozta a jelenlévők hitét, hogy a nádoruk bizony csak azt tette, amit tennie kellett.
- Jól nézzétek kigyelmetek, és vigyétek hírét, amerre csak lehet, hogy mi történt a csejtei várban!
- Úgy lesz, úgy lesz! – bólogattak a jelenlévők, majd egy idő múlva elindultak haza azzal a jól feltett szándékkal, hogy el is viszik az itten látottak hírét, ahová csak lehet.

„Mikor Jézuska megfürdik,
A beteg megkönnyebbedik,
Hetvenhétféle nyavalyából és szenvedésből,
Vedd ki ezen betegből minden betegséget!
Három angyal őriz engem,
Egyik fejtől,
Másik lábtól,
Harmadik a bűnös lelkemet várja.”

**

Hosszú út után a hintókocsi, melyben két belső szolgálómmal és dajkámmal helyezkedtem el, zötyögve érkezett meg a varannói kastélyház elébe. Annyira elfáradtam, hogy szinte alig hallottam a szekérvezető kiabálását, „itt, itt”. Már csak egy dolgon járt az eszem, de ezen is csak igen lassacskán, mi vár rám, ha erre a saras udvarra leteszem cipellőmet, rögtön kezdhetem a dirigálást, vagy lesz még kis időm szellememet valamilyen módon felfrissíteni. Látva azonban a velem utazó szolgálók téblábolását, gyorsan magam elé rendeltem a vár őrző parancsnokát, felhívtam figyelmét, hogy mindennek rendben kell megtörténnie.
Udvaron az áprilisi szél hol erős, hol pedig gyengülő ereje táncoltatta a takarításkor szétszóródott aranyló szalmatörekeket, rokolyámat is megigazgatta kissé játékos ereje. Széttekinthettem volna akár vidáman is, de sújtott a felelősség mázsás nehezéke, ezért a belső szobába érve igyekeztem azonnal számba venni a legfontosabb teendőket. Ilona ugyan erőteljeskedett, hogy pihenjek valamicskét, de csak a tagjaim fájtak szokatlan módon, egyéb bajom szerencsére nem volt. Tudnom kellett a vendégek elhelyezkedését illetőleg mindent, ennek hiányos volta és nem szokásos lehetősége sérthette rokonaimat. Drugeth asszonyok nagyon kényes nőszemélyek voltak egytől egyig, mind meglévő és leendő családom legbenső tagjai, megkülönböztetett figyelemmel voltam köteles feléjük fordulni. Volt dolgom tehát elég. Csak egy rövidke időre pihenhettem szobám támlásszékén, hátamat némiképp kiegyensúlyozva, erőt véve tizenöt évem minden nehezékével szemben.
Varannó egyébiránt kedves helye volt szívemnek. A gyors folyású szomszédos Tapoly némiképpen emlékeztetett gyerekkorom mocsaras világára, legalábbis a terjengő zamatos levegőt illetően. A fűszeres lomnica völgy az újdonság varázsának érzetét keltette bennem. Igen, talán az új utamon, mint hűséges szolgálóleánya nemes Nádasdy Ferencnek, még a boldogság madara is errefelé vetődik néhanapján. Ha ezt hittem, kellemes izgalommal igyekeztem az esküvői előkészületekkel. Menyasszonyi felszerelésem, ruhám, cipellőm már a fedeles ládában várták sorsuk beteljesülését, egyéb ruhaneműimmel együtt. Tíz szekéren éppen tíz láda került az ecsedi várból a varannói kastélyba, leendő férjuram örülhetett, hogy a birtokokon kívül árva leány létem ellenére is megfelelő apróságokkal rendelkezem. Voltak igazán kedvenc tárgyaim, mint például a gazdagon faragott támlásszékem, ezt megőriztem az elkövetkező éveimnek. Míves terítőim, selyemmel, arannyal némelyik átall szőve, és a családi fészek melegét, illatát őrző medvebőrök, faliképek is sorra előkerültek a ládafiából. Esküvőm napjára helyére került minden. Sejtettem ugyan, talán nem véglegesen, mert férjuram döntését még nem ismertem, nem tudhattam, hol szándékozik közös életünk folyását elkezdeni. Ez már azonban fölöttem állt és csak remélhettem, hogy az én tetszésemet is elnyeri óhaja.
Gyorsan eljött hát az este, a legeslegutolsó, amikor még leányfővel feküdtem le. Már itt volt május nyolcadik napja, mikor is nyoszolyámat el kellett hagynom, és egy másikban nyugovóra térnem. Az oszlopos ágy függönyeit most nem engedtem behajtani Sárának, aki lefektetésemkor segédkezett. Csak feküdtem moccanás nélkül a hátamon, keresztbe tett kézzel és esti imámat sokszorosan ismételgettem, miközben a teli holdat lestem, mely ablakomon keresztül rőt világosságot biztosított álmodozásom és fogadalmaim, kérelmeim számára.
(részlet)


Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2010-03-22 16:02:51
Tetszik a stílusa :) Szívesen olvasnék belőle többet.