Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: P. Szabó Mária
Alkotások száma: 18
Regisztrált: 2007-10-26
Belépett: 2010-03-21
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (7)
-Egyéb prózai alkotások (11)
Feltöltve: 2008-06-01 11:51:03
Megtekintve: 2006
Hollós Mátyás, a király 2.részlet
I. Fejezet 6. rész

Méhfi Jakab konyháját nem lehetett összemérni Erzsébet asszony hatalmas főző helyiségével. Mégis, amikor a szüléstől, és szoptatástól kimerülten megéhezett, óriási lett a sürgés-forgás. Az udvari szakács, a nagyasszony egyik legfőbb kísérője azonnal mozgásba lendítette a segédszakácsokat, és kuktákat. Ünnepi ebédet rendeltek a javából. A füstös konyhában már kora reggel óta serénykedett a rengeteg ember. Nem csak a kezük járt, hanem jó magyar szokás szerint a szájuk is.
- Látod, Kölkedi urunk hogy igyekszik? – szólt oda az egyik mosó legény az asztalneműre felügyelő deáknak, aki bambán állt az ajtó mellett. Annak hirtelen kajánul felcsillant a szeme.
- Persze nem elég a szőrös kabátot díszítő levágott sasláb, tekintete tovarepül a pénzes fiába is – vihogott, célozva a somogyi szakácsivadék, Kölkedi Dénes nemesi vágyaira.
- Lehet, hogy meg is lesz az most, akkora az öröm a háznál - szőtték tovább a hangokat.
- Na serényen, csak serényen! – csapkodta össze a tenyerét a hűséges sáfár. Ilyenkor a mozgás nagyobb lendületet vett, hisz mindannyian függtek a pocakos, dús szakállú hatalmasságtól. Mert a konyhában a legnagyobb hatalmasság mégiscsak ő volt, kivéve, ha időnként maga Szilágyi Erzsébet jött le megszemlélni a főzés folyamatát. Ilyenkor belekotnyeleskedett az ízesítésbe, Kölkedi uram nagy bosszúságára. Mert mindig is azt tartotta, hiába a hatalmas tekintély, a konyha nem uraknak való. Ott csak gátolják a szakértő munkát. Most azonban nyugalom volt, a nagyasszony elfoglalta magát porontyával, és férjével. Igencsak ritka pillanat, amikor ennyi hosszú időt együtt tölthetnek. Persze ez a nyugalom, csak a látszat volt, mert nagy volt itt a feszültség, hisz a házigazda konyhai segítői nem igazán összeszokott módon dolgoztak a konyhai vezetést átvevő jöttmentekkel. A kályhafűtő még csak a kormos tűzhely közelébe sem került, nem hogy már tüzet csiholt volna. Hogy lesz ebből időre ünnepi étek az asztalra, a sáfár el nem tudta képzelni. Csak úgy remegett a pocakja a felelősségtől, és az idegességtől.
- Hogy képzeled te ezt? Gondolod, hogy az a szerencsétlen tűz magát fogja meggyújtani? -ordibált a konyha közepén. A fűtő pedig nagy lomhán rakosgatta be a rőzsét a nyílásba, mit is számított neki az idegen sáfár ordibálása. Majd ha Méhfi Jakab uram szól, akkor pattan. De a házigazda most próbálta kipihenni az éjszakai izgalmakat, áldotta az Istent, hogy a szülés szerencsésen lezajlott, nem halt meg senki. A konyhában pedig egyre idegesebb a hangulat. Már sülésre készen áll a kovász nélküli lepény, csak a tűzcsiholás várat magára. Kölkedi úr a szakállát tépdesi, hogy ő ezt nem bírja sokáig. Lusta népség, dolgoznának csak az ő konyháján, hamar megismernék a magyarok istenét. A lakoma hat fogásos lesz, bele gondolni is rossz, hogyan készül el, ezekkel a semmirekellőkkel. Egyedül a fűszerkészítő, és a segéde igyekszik láthatóan, de hogy ők minek azt nem tudni, hisz még a vad sincs felkoncolva, megpucolva. Nagy nehezen szikra lobban a kályhában, olyan füst száll fel, hogy mindent elborít.
- Na tessék, ez sem megy simán! – elégedetlenkedik a nagyember. Persze tudja ő, hogy igaza van. Addig, amíg asszonya a szüléssel foglalatoskodott nem számított a konyhán semmi. Most, hogy ünnepi ebéd lett rendelve, a csecsszopó körül is minden rendben van, az úr sem a harctéren bóbiskol, minden szem a lakomára fog vetődni. Ez lesz az ő vége. Érzi, hogy nagy a tét. Így azután a sírás kerülgette a hatalmas füst közepette. Végül csak kialakult minden. Megsült a vad, elkészültek a mártások, friss ropogós lett a lepény, a hal is készre párolódott, a somogyi és baranyai borok is a serlegekbe kerültek, és ott ólálkodtak már az ebek is, tartva szőrös hátukat a tisztálkodáshoz. Indulhat a menet. Csattintott egy nagyot az izgalomtól teljesen kifáradt sáfár a rostély szélére. A háromlábúak majdnem táncra perdültek a csapkodás szélviharától. Az étekhordók elkezdték útjukat a nagyterem felé. Hatalmas tálakban hordták be a földi javakat, húsokat, aszalt gyümölcsöket, zöldségféléket, habár abból a legkevesebbet. A kényes gyomrok nem igazán bírták a zöldeket. Erzsébet nagyasszony jólesően legeltette tekintetét a felsorjázott étkeken. Hunyadit leste időközben, látta az úr időnként elhomályosuló, fátyolos tekintetét. Tudta, hogy nem sok idő kell, és újra lóra száll. A másik úr, az igazi, Ulászló nem tudja sokáig mellőzni hűséges magyar vitézét. Az ebéd azért vidáman lezajlik, csak Méhfi Jakab uramban sejlik fel a gondolat, hogy nagy a megtisztelés, de azért jó lenne már a háznak kiürülnie. A sokáig tartó nyüzsgés igencsak megviseli, reggel óta hasogat a fejebúbja, melyről azt gondolja, ezeknek a túlzott gyötrődéseknek köszönheti.

7. rész


Az asszony jól ismerte a férjét. Hunyadi a kezdeti örömködés után valóban a távolban legeltette már sötétlő szemeit. Mint az ország legelső hadvezére már ott volt a csatamezőn, és ott aludt a lova kemény nyergére hajtott fejjel, a seszínű, kopott katonai sátorban. Tudta, hogy alig telik el pár nap, és szervezni kell a következő hadat a karvaly török ellen. Most, ahogy ott ültek a dúsan terített asztalnál, érezhető volt a férfi feszültsége. Ahogy rágta a zsíros falatokat, bajsza csak úgy fénylett, nem nézett senkire. Zavart volt, mert nem tudta, hogy mondaná el, másnap útra kel Ulászló udvarába. A király már szőtte a terveket, és hiányzott legfőbb hadvezére. Hirtelen mégiscsak összeszedte harctereken edzett bátorságát, amely az asszonnyal szemben időnként igencsak kevésnek bizonyult.
- Asszonyom! Holnap útra kelek. Neked is igyekezned kell haza, Hunyadra, lassan itt az új kikelet, sok dolgod lesz – na tessék, mégiscsak kinyögte. Erzsébetet ugyan nem érte váratlanul ez a bejelentés, mégis, a bizonyosság rosszul esett neki. Megtörölte pecsenyétől fénylő kezeit a mellette sündörgő hosszú szőrű kutyába és csendesen az ura mögé lépett.
- Fáj, hogy itt hagy nagy jó Uram. Rövid volt ez a nyugalom – súgta a fülébe. János hirtelen beleborzongott a forró leheletre, és mosolyogni kezdett. Nicsak-nicsak, épp hogy túl van a szülésen, máris hiányzik neki a férfiúi gyöngédség. Az igaz, hogy túlságosan nem kényeztette el asszonyát az együttlétekkel, hisz keveset lehettek az izzó nyoszolyán. Az állandó csatározás máshová szólította. Igen, ezen a téren jó felesége volt. Persze egyébként is. Szép asszony, okos asszony, igazi úrnő lett belőle. És a két fiút bármely király is megirigyelhetné. De a háború hatalmas úr, nem is gondolhattak a szerelmetes együttlétre. A teremben halk morajlással ettek a többiek, közben lesték a főúri pár beszédét. A kutyák járkáltak az asztal körül, hol egy leesett falatért, hol azért, hogy uraik kezüket tisztára törölhessék szőrükben. Az asztal roskadásig megtöltve különböző sült vaddal, hallal, szószos tálakkal, és az igazi szerémi borral teli kupákkal. Falatoztak fénylő szemmel, jólesően. A füstös nagy terem tele volt az étel, ital, és a jólét illatával. Erzsébet gyönyörű nagyasszony volt karmazsin piros, gyöngyökkel díszített, bőven húzott rokolyájában, és hófehér gyolcs ingében. Jázmin illata betöltötte környezetét. A férfiak szívesen pillantgattak oda. A házigazda is megnyugodni látszott, érezte, hogy a vendégeskedésnek lassan vége. A ház élete visszatérhet a régi kerékvágásba. A jóleső időtöltést egy nyüzöge vitéz csörtetése törte meg.
- Hunyadi Úrnak hoztam üzenetet – állt meg az asztaltól illő távolságra.
- Ki üzen nekem?
- A király, Ulászló várja sürgősen az urat – így azután hirtelen mozgásba lendült mindenki, gyorsabban rágtak a szájak, sietni kell. Hunyadi pedig ránézett asszonyára, és tekintetével jelezte:
- Látod kedves, egy katonához mentél férjhez, így jómagad is katona leszel – hangosan pedig annyit válaszolt a hírhozó vitéznek, hogy rendben.
- Pihenj, falatozz egy jót, majd a kíséretemhez csatlakozhatsz az induláskor! – a vitéz pedig leült a hodály egyik szegletében egy friss széna csomóra, nagydarab, csöpögő húst kézbe véve, és azt teli boros kupával megtoldva.
- Asszonyom, holnap kelj útra te is Hunyad felé, László úrfi már bizonyára türelmetlenül vár. Kérlek, hogy fiainkat addig is, míg magad vagy, bölcsességre, tudásra neveld. Engem vár a király, és a harcosok tábora – ahogy beszél, látja is maga előtt a vitézei nyüzsgését sokszínű ruháikban, hatalmasan lobogó tüzek mellett, fortyogó bográcsokat körülülve. Mert nehéz dolog a katonaélet, de vannak szépséges pillanatai. Ilyenek a csillagos esték, a főtt gulyás fűszeres illata, a halk tábori ének úszása a légben, a győztes csata utáni büszkeség. Márpedig Hunyadi János győztes csatákban nem szűkölködött. Annakidején, amikor úgy dőlt a sora, hogy Ulászlót támogatja, még csak az ország jövőjére gondolt, az, hogy saját maga országmentő lesz, legmerészebb álmaiban sem merült fel benne. Márpedig ő lett a sikeres vezér, aki végre a lomhán szunnyadó, magyar fegyvereket győzelemre szólította. Így tisztelték szerte a határon, a világban, így lett belőle egyre gazdagabb, tekintélyesebb főúr. Végül így lett az árva ország kormányzója is.

8-9. rész

A király esküje arról is szólt, hogy megvédi az országot a külső, és a belső ellenségtől. Erre esküdött a Szörényi bán is, és ebben a szellemben pergette életének folyását. Ulászló mellett állt a másik király, V. László elleni harcban, és mellette állt a tekerődző török kígyó elleni küzdelemben. Persze nem volt ez teljesen ingyen, mert az ura bőségesen jutalmazta hűséges segítőjét. Így lassan a legelső embere az egész lapos Tiszántúlnak, és a havasokkal díszített Erdélynek. A zűrzavaros magyar világban ez a terület a szokatlan rendet képviselte, köszönhetően a gazda törekvő irányításának. Kellett ehhez nem kis elszántság, és rengeteg munka. Tudta ezt az asszony is, ezért mindenben ura mellett állt, és szó nélkül viselte a gyakori egyedüllétet. Most pedig eljött a kérlelhetetlen idő, készülni kell a törökverő hadjáratra, ezért a király hívó szava. Hunyadi magának sem vallotta be, hogy ideig-óráig tudja nélkülözni a zsibongó csatateret, de életének mozgató rugója mégiscsak, a folyamatos katonai lét volt. Ezt örökölte apjától, ezt hordozta mélyen magába temetve, és nem menekülhetett előle.
- Meséljen nekem a csatatéri napjairól egy keveset – kérlelte Erzsébet. Ez is olyan jó volt, hogy asszonyával mindent megbeszélhetett. Most ott ültek a vendéglátó kolozsvári házában, a kellemes meleget árasztó kemence mellett, békésen, csecsemőjük édes álmát őrizve.
- Mit is mesélhetnék, asszonyom? Elég kemény az élet a hadban. Gyakran még a sátrak felverése sem sikerül, ilyenkor a szabad ég alatt alszunk, mi katonák – tekintett asszonyára a hadba készülő. Az pedig láthatóan aggodalommal hallgatta. Szeretett volna szépeket hallani a hadi életről, hogy nyugalomban válhasson el a férfitól. Talán megérezte ezt az is, így egészen más hangon folytatta a beszámolóját. Szinte harsogó vidámkodva.
- Most nagy hadra készülünk, talán a legvégsőre, így aztán időben megszervezünk mindent, még a sátrak felállítását is – mosolygott, hogy a szavai élességét elvegye.
- És nem fog éhezni, fázni, megsebesülni, és igyekszik majd haza? – az asszony jómagát is nyugtatni próbálta a kérdéseivel. Érezte ezt a férj is, ezért bőszen igenelt.
- Igen, igen, nem lesz éhezés, és fázás sem, és igyekszem haza, gondolataim minden este veled lesznek kedves – simogatta meg a feléje nyújtott kezet. Hirtelen eszébe jutott a holló a gyűrűvel.
- És a holló őrzi Mátyás álmát? És ki imádkozik rajtunk kívül érette? – szinte hangosan gondolkodott, de a kérdései nagyon is visszhangra találtak.
- A másik holló őrzi álmát, és imádkozik érte, uram. Tudom jól, hogy mi végre jött a világra. Nagyúr lesz belőle, és a hollók népe, az ősi magyar szerzetesek segítik éltében, imádkoznak érte minden este, támogatják, tanítják, ha kell.
- Jó anya vagy Erzsébet, és jó feleség, vigyázz magatokra, tanítsd a gyermekeket, és dolgozz soktornyú otthonunkon! Szívem minden távollévő estén nálad kereng majd. Egy darabig csak csendben ültek, hallgatták a nagyterem zaját. Zizegett a szalma, köhécselések, tüsszögések, nevetések, időnként hangoskodó szavak zavarták meg elmélkedésüket. Már besötétedett, újra a fáklyák világítottak, és kormozták a valaha fehér falakat. Lassan mindenki elhelyezkedett éji álmára. Másnap hajnalban korán indult az élet. Még sötétlett az ég, amikor Hunyadi és vitézei útra keltek. Ropogott a fagyos hó lovaik lába alatt. Csak úgy süvített a februári szél, kevergetve a szállingózó havat. Nem is esett jól kibújni a meleg hodályból, mégis tizenöt férfi indult el, lélekben felkészülve az újabb küzdelemre. Fáklya világított kezükben, néha egy kis meleget adva egyébként fagyó arcuk felé. Lassan a fekete éjt felváltotta az egyre világosodó nappali fény. A határ alján, a zöld levelű erdők mögött rozsdásodott, majd bíborlott a téli nap, verőfényes szikrájával elárasztva az úton lévőket. Nem kellettek már a fáklyák, hisz kiderült. Még nem tudhatták mi vár rájuk, így a ragyogásban gyönyörködve, vidáman szaporázták lovaik lépteit. Hogy a halál szele ott csapdosott körülöttük, nem érzékelték. És mi van, ha érezték volna? Ezek a férfiak ősidőktől fogva arra születtek, hogy csatában halljanak meg. Így azután a sors nyílt lapokkal játszott, nem csapta be őket. Csak a név élhette tovább gazdáját, de ők még ezt sem tudhatták. Bár ha tudják, az sem jelentett volna semmit.

(regény)


Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!