Mellé esett a falnak, s
aludt a szikrázó napsütésben,
ahogy csak megfáradt fegyencek, vagy
faragott szentek alszanak.

Álmában hagyta el
a testét, mint egy kisszobát,
elébem jött, hogy lásson engem,
kitárta minden ablakát.
Oly igaz volt: az arca hófehér,
mezítelen tekintetében ott
a súlyos semmivel, amely
otthonná érik majd
a kőfalak között, csörgő dió
és lágy kenyér lesz asztalán,
hitvesének arca két kezében, s
szerelmük szellős röpülése
pirosló földjeink fölött.