Nincs táj körülöttem.
Üresség...
... vagy üvegháló,
mögötte elmosódott utcák, ablakok.

Nincs havas környezet.
Csak hó-koszos lepedő borította földdarab.

Csak egy nővérotthon.

Hófehér leány szobor,
napsugár itatta kövület,
fehér kecsesség az egyszeri
meleg-zöld pázsiton.
Narancs-fehér nyugalom-épület ablakokkal.
Üvegen szikrázó langyos napmeleg kedvhozónak.

s nem télbe illőn szuszog
egy zsenge, sudár fenyőcsemete.
Neveli őt gondos, fehér kezek szeretete.

Múló pillanat...

A langyot szél röpíti tova,
A fény parányokra árnyak terűlnek,
szokatlan nyugalom marad.

A háló bekeríti udvarát,
az üvegszemcsék szívemre hullanak.

Rég nem vártam a csodát,most mégis búra változik
e légies üresség bennem.

Valami elveszett.

Hiába keresed a tűnőt,hiszen meglehet, hogy ez egyszeri szárnyalás
színek toppanása.

Az embert színek alkotják
szürke és fehér,
aztán kevés napsugár,
naphajlongó lendület sárguló feszülete.

S pír, mely észre térít és vállalod önmagad, sok
szürkével.