puha szem fél
sírástól nedves arcon szelídül a bánat
ott meg a hold sárga fátyla lebben az éjben
s míg belsejében érnek az álmok
alszik a szív rejtve a vágyat
elszakadva pihennek a fákon az ágak
megakasztva a guruló időt
gyűrűvé sodort ösvények
összekucorodva álmot látnak
az ébredő jövőt

*

hallgatásból megvadult
tulipánszagúságoddal
reményhiányban mosolyogva
az utca erőtlenségével
fenyves átlátszó erejéig
kitárt nézésed pillangói
hirtelen lenyugvó holdsugaraiban
kérlelik a gondokat
gondolattá szépüljenek

*

azt a dalt nem hallhatod
mit a szívem kalapál
beteg füleim néma szobái
nem érinthetnek mást
mint csendben
remegő rebegő ajakról
csókot intve telehintve
verseink minden sorát