Száraz szótlanságba mártózott a kék ég,
Higgad a tél lebenyén a hűvös napnyugta,
Szendergő arculatot ölt az ösvény,
Ember: látod? ismét magadra vagy.

Zsebretett utakon, fák öléből kimozdul,
Az időtlenséggé zavarodó vén idő.
Fehér haján, a rét hótakaróján,
Szürke kabátban repülő férfi jön.

Szúrós szemekkel álldogál a tájban,
Kinézne e hirtelen világból.
Keresgél és hallgat tétova magányban.
Arcélén fennakadt az ősz.

Búcsút int a rejtett ösvény.
Kiszárad a szélből a szusz.
Ő túl meleg olvadásba bámul.
Szerelmet hagy maga mögött.

Tavasz-karú messzi langyot érez,
Szürke kabátján megborzong kapucni
Ecsetbe zárná most ezt az egészet,
Ám mégis inkább tova döcög.

Nem tépték ki a fák az éjet
Nem rínak üresen a fészkek
Nincsenek nyomok az ösvényen
Csak egy sírós barna szempár bolyong.