Gyorsan múlnak az évek, szinte szállnak,
Máskor meg a pillanatok is órákká válnak.
Nézem a képeket, elhomáyosult már az emlék,
Kívánom: bárcsak megint veled lennék,
S a magányos percek,órák sötét felhőként gyülekeznek felettem,
Mintha ezer éve lett volna, hogy az érzést elfeledtem.
Pedig csak tegnap volt,
tegnap este született elmémben a véres folt,
Hogy elfeledtem Boldognak lenni milyen volt.


Nem érzem én már a kedves karok ölelését,
Szerető szavak becézését.
Már csak a parázsa ég a lángoló szenvedélynek,
S a hamuból újraéledni nem tud már,attól félek.
Megtört a fény,megtört az ív, széttört az egész világ,
Elhalt bennem a Remény, mint hervadó virág.
Üres tekintettel nézek ki az ablakon,
Érzem képzelt csókod ízét az ajkamon.
Lehunyom a szemem és álmodom róla,
Hogy csillanna fel a szemem egyetlen szóra,
Miképp dobbanna a szívem melletted.
Miért kellett hát ezt tenned?

Miért hagytál el engem Isten,ha létezel?
Sors,ha vagy, ellenem mért vétkezel?
Tűnödöm a jövőn,a jelenen míg írom e sorokat,
S közben a múlt láthatatlan keze szorongat.


A magányos percek éveknek tűnnek,
A Boldogság álomnak,a szerelem bűnnek.
Minden szép pillanat mint tévhit hasít ketté,
Egy dolog tenné csak a holnapot szebbé.
Elveszett reménynek hangja csendül a fülemben,
Szívem megdobban egyre gyorsuló ütemben.
Már érzem ahogy szememben gyűlnek a könnycseppek,
Aztán jössz és megmentesz.