Rongyból varrtak néki, foltos nagykabátot
A vetésen kívül mást még sosem látott
Szerette a búzavirág illatozó kékjét
Nevette a színes határ vidám aprónépét

Nyári zápor könnyet rajzolt gesztenye szemébe
Arany hajnal mosolyt lopott magányos lelkébe
Szomorúan csodálta a szabad madár reptét
Sárga cinkét, öreg varjat, villás farkú fecskét

De jött a tél a jéggel, hóval metsző szelek hátán
Reményvesztett szalmabáb lett, a fagyos rétek láttán
Éjjelenként pityergett, ha nem hallotta senki
Nem tudta a boldog nyarat soha elfeledni

Kismadarak csicsergését őrizte lelkében
Tavaszillat emlékeit sírta énekében
Rideg télben elaludt, de lelke most is tárva
Halott bábú jószívében’ a szeretetet várja