Kicsi világomnak kihúnyása, a láng kialvása.
Az acélszívem koppanása, lelkem fáradtsága.
Kis fény, ahogy meglibben, eloltódni kénytelen.
Mert kell az, hogy megsemmisüljön mi éktelen.
Sodorva, bodorva siratom az elhagyott lelkeket.
Csendben, rendben...
Üvöltve.

A férgek húsomba marjanak, jóllakottan duzzadjanak.
Nem engedem, hogy elmémbe harapjanak s felfaljanak.
Te kicsi fény, kicsinyecske láng, te kegyetlen, rémség.
Miért, ó miért alszasz el lelkemnek legesleg mélyén?
Nem, nem kell több kétség, nem kell több védség.
Csak, hogy végre megbékéljek. Veled s magammal.
Légy tündöklő fénylő pára! Énekeld a halált.
Nyomorúsággal.

Köd... mint görbe tükör tárulkozik elém, s feléget.
Halványodott test fekszik, lépek felé.. Nem értem.
Súgja lelkem a véget. Mondd, ugye érzed sikolyát?
Lassan leemeli a Sötétség fátylát, fekete csuklyáját.
Érzed a készséget, mi arra gyötör, tegyem meg?
Egyre gyorsabb lihegés, a magasztos Haláltól félés...
Lassan, és nyugodtan... ugrom a végtelenbe,
Szégyenkezve.

Érzékeled lelkem lelkedhez való húzását, szakadását?
S hallod a szívem vassá vált szakadatlan koppanását?
Mennyei sértetlenség... lerántva... rád várrva,
Megszánva.