-Mese, arccal lefelé, felhőn fekve-


Puha kis fásligombolyag
le- és feltekeredett,
tiszta volt, itt-ott, néha seb
- egyre megy. Kérdezed, hogy lehet?
kellett ez is, az is,
hogy megtanuld, a mérleg nyelve van,
hogy aljasul sziszeg, s az ítélet
soha sem igazán igaz.

Így aztán emberek
maradtak szétszakadt felek,
miközben olvasatlanul hagyott
búcsúlevelek hullottak
fel, fel a fákra,
soha-elérhető mélység
legmagasába.

Végtelen távol, lenn,
kis kéklő házakban pedig
szóra bírt álmok kuporogtak,
szekrények rejtekén,
nyirkos pincékbe zárva odalenn,
erőszakkal, vagy csellel
- egyre megy
(kérdezed, hogy lehet)
vették rá őket a szóra,
mert kérte az a másik,
alakra nagyobb.

Estéről estére pedig
kiöntve fürdővízzel az idő,
s az alakra kicsik
már akkor tudták mind,
el tud nyelni akár egy embert is
a lefolyó spirálja.

Mára mind eloldalogtak,
a pincékben csak penész,
mégis, hallják még néha
tört szárnyú lepkék néma
csattogását, maradék-mackók
poros suttogását:
megszégyenítették őket,
(s aláhulltak mind az angyalok)
amikor szavakat formálnak,
pilláik árnya alatt
félelem remeg.

S most itt roskadnak össze mind
az alvók - kik nagyra nőttek már, alakra -
belezuhanva önkezük által
eszkábált szuronyaikba
álom-hiányuk súlytalan tömege alatt.



(Sötétben pislogok, vakon,
felhők felett, csillagok között
a földet nézve, arccal lefelé-hátamon fekve,
kis kéklő házban álmok halálán merengve
zuhanok.

Felnyúlok a mélybe
le a magasba
kezemmel kezeid
után kutatva.)