Rád gondolok,
akit nem ismertem soha,
hívatlan társként melléd hajtott ma
e percnyi magányom ostora.
Ünnepi harangok kísérnek
tündöklő hólepelben,
fehérségünk fénye
ragyog fenn az égen
én tudom már régen,
ha megfogom most hideg kezed,
lelkünket meleg szeretet öleli át
és betölti a bánatok zugait,
a havas padot, vagy hideg szobát.

Rád gondolok, aki elhagyottan,
a semmidbe burkolod lelkedet ,
aki magad sem tudod, hogy
miért hullass könnyeket,
akihez soha el sem ér e gondolat,
hiába vársz csodára,
mégis egyedül, magadban maradsz,
és fázni fogsz
míg reszkető ajkadon csak
a fájdalom motyogja:
holnap vonatra szállok
és elindulok haza.

Aztán letörlöd arcodról a mosolyt.
Haza? mikor is, hol is volt ?
várt ott rám valaki valaha ?