Nekem jó volt a csendem,
szellőt lobogtatott a kertben,
virágok szirmára ült
és úgy derült
szememre a szépség,
illatot kínálgató
szelíd reménység.

De a felrobbanó hangok villanása
krátereket és sáncokat ásva
az lett mindig, mindig a csend halála.

Minden megváltozott,
rohant, vágtatott, dobogott,
agyamba mászott és kiásott
régi szitkokat,
miket rám szórtak
féktelen haragok,
mert a csendet szerettem,
mert csak a szelíd dalok
nyugtatták lelkemet,
mert szóltam,
ha ordított a gyűlölet.

Azóta is csak a csend a barátom,
de ha újra hallom a gyűlölet
lelkeket repesztő zajait,
újra kiállok és újra kiáltok:

a gyűlölet kétélű fegyver:
romlásba, halálba taszít
de lelkét öli annak is
aki gyűlöletet szít,
s mint viadalra vadított kutyákat,
embert, emberre uszít.