Végtelen hegyek csúcsait járom
szabadságom határtalan szárnyain,
lelkem és tekintetem megpihen
az elhagyott világ zajos völgyein
ahol az életem még vergődik
a feledés árnyékos tengerén
de én már nem hallom meg
a fájdalmak sikoltó hangjait.

Áttetsző arcom felhőkkel van fedve
- nem kell a gond, nem kell a bánat –
indulnék máris a távol ismeretlenbe.
tán meglelem boldogabb hazámat
De hiába keresek, hiába kapkodok ,
nem foghatok meg egyetlen kezet se
mert egyedül vagyok !
láthatatlan vándora
az ismeretlen világnak.

Színtelen a végtelenség útja,
fénytelen és feneketlen kútjának
mélyén ki tudja mik várnak,
vannak-e dallamok, megbocsátó könnyek,
vannak e napfényes mosolyok,
és van-e feloldódó bánat?
Mert a félelem most is velem van
legszebb álmaimban is szorongat.

Nem !
Fel kell ébrednem, hogy valaki kezébe
újra belekapaszkodjak.