A keservesen érkező álom,
hideg homályként hullott reám,
eltűnt szobám helyén egyedül én
imbolyogtam elhagyottan, s mint
szakadt fonál a semmi felett
lebegett a tépett emlékezet:
sötét jel !

Nem volt szó, nem voltak énekek,
a fények, formák, árnyak és színek
sűrű ködfalakban tűntek el,
a tört szavak megteltek könnyekkel
s a kiürült gondolat helyén
sürgető vágyként hasított belém:
szökni kell !

A gyötrelmes ébredés egén
pirulva osont a hajnali fény
és burjánzó színekké válva
borult az égre, bokrokra,fákra
Szemeteskukák dobszavával,
szirénás rivalgással nyomult az
új reggel.

Illat- úton zümmögtek a méhek,
s a virágok táruló kelyhének
mélyén már pezsgett a friss nektár,
ijedten röppent egy kismadár
a fáról, hol zászlóként lobogva
vidáman kuncogott a szél-fújta
sárga sál.

az élet mámoros dallamára
leltem e régi, új világban
ami néha zajos és kegyetlen
mégis valódi és egyetlen
amiben élek, amiből vagyok
ahol megharcolok minden napot,
bárhogy fáj.

Álmaim szigetén olykor felszáll
a köd és én némán kikötök
a parton, alamizsnáért tartom
nyitott lelkemet, de eltemet
a foszló látomás halkulása,
megrettenek, hogy ott talál a
csönd halál.