Lám még vannak Barátaim, akik mégiscsak szeretnek kicsit engem. Mint a hentes is ! Olyan gyönyörű marhahúst adott - leveshús áron - csont nélkül, hogy egészen meghatódtam. Ő az akivel egyszer nagyon összevesztem mert valami rondaságot akart becsempészni a méregdrága karaj alá, mérgesen rászóltam :
- azt vegye ki !- mutattam a húscafatra.
- azt is el kell adni ! – válaszolta nyeglén
- akkor egye meg maga ! - ordítottam rá dühösen és otthagytam.
Azóta feléje sem néztem.
Egyszer aztán találkoztam a sétáló utcában egy elegáns, termetes úrral. széles vigyorral köszöntött. Mindjárt tudtam, hogy a szemész főorvos a klinikáról !
- Főorvos úr ! - lelkendeztem - Hogy kerül maga Csepelre ? - elpirult, mintha zavarba jött volna
-ő, ő nem tetszik megismerni ? - a hentes vagyok a piacról - Persze én is elpirultam, mert ez szinte mindennapos eset volt az életemben, a rettenetesen pocsék arcmemóriám miatt. De igyekeztem nem elárulni magam.
- óh csak mert olyan elegáns most a véres hentes-köpeny nélkül – magyarázkodtam.

Sajnos nemcsak az arcmemóriám rossz, de azt is rendre elfelejtem, hogy rossz az arcmemóriám és teljes biztonságban ismerek fel egészen idegen személyeket, mint rokont, ismerőst, vagy barátot. (Egyszer egy könyvtárosnak borultam sírva a nyakába, mert azt hittem, ő az én rég nem látott testvérbátyám Münchenből. )

Azóta ez a hentes is az egyik Barátom. Bár többé nem szólítom főorvos úrnak.