Nem énekel már a lelkem,
nincs bennem annyi bánat,
hogy eldaloljam
a holnapnak vagy a mának:
csak csendes békében élek
a fények, megülnek szemem sarkában
mint pillangók a tele nyárban
amikor csüggedten susog a nyárfa,
és a szél is arról beszél,
halld csak jön már az éj.

Nem vagyok már éhes
az édes szavakra, csak arra figyelek,
hogy a távoli hegyek elindultak,
égi utakat látni,
nekem ösvényt vágni a sűrű végtelenbe
csatakos hajnalok bíbor távolába,
ahol az ősök lelke örök útját járja
ahol úgy érzem majd,
újra otthon vagyok.

Nem halt ki bennem a szeretet,
lelkemet ezer fáklyaként ragyogja át,
minden sugarát őrizem
hogy odaát is érezzem a szépséget, jóságot,
ami éltet és éltetett,
amikor még itt voltam veletek.
Viszem a simogatás melegét,
az ölelések biztonságát,
szemetek pillantását,
tündöklő mosolyotokat,
mutatják az utat.