Milyen szép,
a ködbe öltözött erdő,
mélyén amint a fű nő,
leselkedik a bimbózó vadvirág,
és illanó illatát lopva küldi a térbe,
talán a fényre érve
megnyitja a napsugár ablakát,
hogy éltesse szelíd csókja tovább.

Milyen szép
a gyermek rebbenő álma,
már lépne, már járna
tündérek erdejében, de éppen
egy okos óriás tartja kezében,
hogy el ne essen,
de mégis mindent lásson lessen,
hogy a legerősebb a legnagyobb ő lehessen.

Milyen szép
az ősz hajú sánta,
kinek háta görbéjén
emlékek zsákja kuporodik,
s apró lyukacsain kipillog a múlt szeme,
visszalát messzire,
ahol még fürge volt a láb,
s fénylő jövő csalogatta egyre tovább.

Milyen szép
a dallam,
a zümmögő hangban
hullámzó kísérőzene,
amint lassú méltósággal zengi tele
fekete drapériák alatt a ravatalt,
pompázó virágok, koszorúk halmazát,
a könnyekkel ékített elmúlást.

Milyen szép
az újra születő élet,
vörösen, mázba ragadón
felcsattanó sírással harsogón,
tejcseppel szája sarkában,
ártatlan mosolyával
öntudatlan ölelve az őt ölelőt
ordítva követelve boldogabb jövőt.