Nekem a domb is elég
belátni a világot
nem csillagok fölött járok
mint a homlokát égi jégbe mártó
interplanetáris rakéta,
- a néma vándor -
ki megfagyott lángból
jelzi magának a járandó utat.

Nekem elég a hold fénye,
hogy kékre
fesse a zöldet és a békalencséből
is távoli földet rajzoljon elém,
mint meséből szőtt álmot,
hol a vízen járó pókok és fátyolkák
alatt rezdül a csend
és odalent a tó fenekén,
moccanatlan alszik a hal.
Nincs semmi baj,
mégha éppen rabol is a harcsa.

Nekem még az is szép
ha sírva hajol a fűzfa a parti sásra
hogy könnyét ne lássa
más, csak az ott megbúvó sötét,
vagy a nádi poszáta ha épp
fészkén melengeti apró tojásait,
s szívében dalol a hit,
hogy itt
gyöngyhangú madárkáinak
majd égi utat mutat,
a szellő ringó hullámain.

Nekem az is elég,
ha reggel kisüt a nap!