"A zsidók még a marhavagonban sem hitték el, mi történik. Csak édesanyja mondta: "minket a végén még megölnek, kisfiam"." Idézet SZENCZI TÓTH KÁROLY Dachau c. írásából / ÉS 2007. május 25.-i 21. szám


A másik Édesanya


A súlyos éjszakát
novemberi szélrohanás
ostorozta foszlányokra.
A szerelvény megállt ,
meglazult a deszka
és a megbillent padló
tágra nyílt hézagát
szabadon járta át
a fékek csikorgása.

izgatott suttogások:
- bújjatok, bújjatok át !
mondjátok :
lekéstétek a személyvonatot
mondjátok :
Szabó Pisti és Évike vagytok
mondjátok :
apukátok keresni fog
mondjátok:
majd én is jövök utánatok !
A könnybe fúlt szavak peremén
halott madár tollaként
billegett a remény.

A két reszkető gyermeket,
simogatva, csókolva lökte meg
s bújtatta át anyjuk a lyukon,
még mindig suttogón mondogatva.
nézzétek ott távol
fény pislog egy házból
oda menjetek ...menjetek...oda

Sokáig nézett utánuk,
bukdácsoló kicsi lábuk
minden lépése szívén dobbant,
tekintetének merevült síkjain
villámként vágtatott át a kín.

vad rándulással
indult a vonat,
a lezárt marhavagonokat
rángatva, rázva ,
vitte rabjait a halálba
és a mellettük futó hold sugára
ráfagyott a némán zokogó tájra.

***
Sok év múltán a testvérek,
visszatértek emlékezni,
mert utoljára itt látták
élni és könnyezni
édesanyjukat.