Emlékszel ?
mezítláb szaladtunk a hóban
és jóban rosszaban
csak nevettünk,
se vihar se villám nem ártott minekünk,
kedvünk részegen ődöngött
kábult dongóként zümmögött
a sikátorok fölött
és az éjben mindig volt ragyogás,
hogy elvezessen minket
a boldog összeborulás felé.

Emlékszel ?
mikor az éjszakát átcsivitelte
a fák lombjában ringó fészekalja,
a mindig éhes,
édes fiókák hangja,
és a talajra táncoló levelek
befedték szemünket,
hogy csak az egymáshoz simulás
melegében halljuk a föld szavát.
érezzük kábító illatát.

Emlékszel?
mikor kigyúltak a csillagok
és azt hitted én vagyok
a hold és az felhők pásztora,
és arcodra derült az ég
végtelen mosolya ,
hogy ne múljon el soha
a halkan duruzsoló varázs,
még most is szikrázó parázs
vagy itt benn a szívemben.

De nem !
nem emlékszem, hogy lett vége,
Nem látok a nyár hevére
amikor elfutottál !
Lelkem még mindig ott áll
a parton , mint elhagyott kalap
mint széltépett levél
és könnyemben nem él
a feledés parányi homálya sem.