Szenvedni, félni
hinni, remélni,
ugyan ki tanított téged
az élet, mint keserű eső
vagy vadalmát érlelő seszínű tavasz
talán a ravasz ősz
ha elidőz a talpad alatt
és sírja és sirja bolond bánatát,
hogy halált kiáltson a hófehér télbe
és mit sem félve tündérkerteket varázsoljon
az új tavasz de másnak
mert nálad már ásnak a félvak varjak
és szemfedőt varrnak kifakult íriszedre
Hát minek fenekedni
Minek a bajt keresni
légy csendben és várd a bárd csattanását
ne lásd meg soha mását foszlott arcodon a fénynek
mert az élet már régen elhagyott
hiába nézel már nem vagy ott ahol a rózsák nyilnak
ahol a hulló csillag még csodát igérhet
már elszállt a széllel
májusi fátyolod
és csak szorong benned a jövendő
mert a hontalan nyári veréb
hiába hozná eléd morzsáit az ősznek
már nem győznek érted a napsugarak
csak a sápadt holdban arat még kevés reményt
libbenő szárnyán az éji szél
csak susog de nem beszél nehogy megértsed
jönnek jönnek már érted