Göcsörtös diófa ága
kopog a járdán.
Öreg lábakkal
csoszog Miska bátyám.
Naponta megteszi
kanyargós útját
a gesztenyesoron…
Szeme madarat kutat
kopasz ágakon.

Ilyenkor emlékszik nyárra,
földszagú szénaboglyákra.
Vidám menyecskékkel
fülledt nyoszolyákra.
Nem látja az ősznek
rőt leveleit,
sétabotjával söpri
avarhegyeit.

A föld, a szántásillat
Neki édes otthon…

Nincs már meg a ház,
a tanya,
hol gyerekként élt valaha.
Anyja is elment
Apja után szépen,
nyugodt békességben.
Testvéreiből öccse
s két húga még él ….
Messze laknak tőle,
de közel a tél…

Apja kérges kézzel
Tanította hajtani lovat…
Szigorúan ütött és nagyokat
Tarkója sokszor bánt
kantárszíjakat.
Azok a régi
„deszépvoltisnyarak”!
Arca barázdái mélyek,
idő kútjából merített
vödöremlékek…

Lépteihez simuló bot,
kezéhez nőtt társa,
kopogva viszi
régi mulatságba.
Lába alatt vastag,
vérző őszi szőnyeg
Szívében „arannyá”
nőtt napok és évek…
Neki még ma is,
melengetőn szépek!