Elengedtél dacból magadtól.
Láttad…maradnék..
Arcodon átsuhant egy árnyék
Mégsem mondtad:
„..Ne menj, várj még…”
Eltűntem életedből,
Mint hajnali köd a fákról,
Fölszippantva a napsugártól.
Semmivé foszlott álom
A hátizsákom…

Elérhetetlenül távolodott veled
A bolondos képzelet.
Szertefoszlott akarat, szó,
Szíved lakat alatt.
Kulcsát veszítetted, egy perc alatt.
Présként tapadnak,
Torkomra a mondatok,
Kődarabként hullnak a földre,
Nyomot sem jelölve.

Észrevétlen maradt a lényeg,
Földbesüppedt kavicsok alatt.
S roppantak a törékeny szavak,
Ahogy árnyékod tovahaladt…
Elhagytál, s hagytad,
Hogy: elhagyjalak...