Csupaszon áll már a véndiófa
Hajszálér ágacskák lüktetnek rajta.
Göcsörtös teste, fáradtan lélegzik,
Fázós madarakkal összeölelkezik.
Színpompás bokrok közt méltósággal pózol
Cseppet sem lett csúnyább, a kéregruhától.
Borzas koronája, szépen rendbeszedve,
Az ősz fodrásza jól megfésülte.
Itt-ott lóg egy levél, ragaszkodna fent,
De a dér parancsára: helye, már idelent.
Dermesztően csókol az éjszaka,
Fagyos sálat teker szépen, mindenhova.
Jeges árnyéka nappal is kísért,
Diófa derekán otthagyja dérkezét.
Acélos termet, határozottság:
Jár neki a hófehér, gyönyörűszép kabát.
Türelmesen várja a kertek királya,
Hogy télapó terítsen hópalástot rája.