Amikor félve, épp, hogy csak hozzáértem a bőréhez, nem mozdult.
Pattanásig feszültek az idegeim. Merjem, vagy ne merjem megsimogatni?
Már épp azon voltam, hogy határozottan ráteszem a kezem az orrára, amikor váratlanul elfordította a fejét. Az ellenkező irányba. Így eléggé messze került tőlem. Meglepődve bámultam hol rá, hol a kocsisra. De a ló nem mozdult. Mintha szoborrá vált volna, és éppen az út másik oldalán talált magának valami nagyon érdekes látnivalót - tartotta csökönyösen a nyakát abban az irányban.

Kapaszkodtam a kantárszíjban, és vártam, hátha mégis meggondolja magát, és felémfordul. Láthatta, hogy mennyire szeretném megsimogatni. Ott álltam mellette, jóval szemmagasság alatt. Féltem. Ő nem. Neki nem volt miért. Különben is, egy kétlábútól, aki feleakkora sincs, mint Ő? Ugyan már!.Selymes vastag farkával csapkodta az oldalát és a hátát. Én is kaptam egy legyintést belőle. Nekem nem esett annyira jól, mint neki, de nem bántam. Csak most, most az egyszer had simogassam meg! - drukkoltam magamnak.
Ekkor, zsíros kalapja alól, hatalmas nyugalommal megszólalt a kocsis,: - Ne féljen tőle, húzza csak vissza a fejét, na! - mondta, és jó nagyot szippantott a pipájából. Olyan meggyőző és határozott volt a hangja, hogy rátettem a ló orrára, pontosabban az orrnyergére a tenyerem, és gyengéd erőszakossággal, magam felé húztam a fejét. És lám! Engedte. Csak az érintésemre mozdult, és máris az arcomnál fújta ki fekete orrlyukából a levegőt. Hangosan dobogott a szívem, de eszembe sem jutott, hogy elengedjem.

Olyan felemelő érzés volt, ahogy egy mozdulatomra engedelmeskedett nekem ez a hatalmas, szénfekete állat, ahogy okos, csillogó szemével rám nézett, és belebólintott a tenyerembe. Valami sírásféle vett erőt rajtam. Még életemben nem álltam ilyen közel egy lóhoz, mert mindig féltem tőle. Most meg az arcomhoz simult az arca. Egy újszülött bársonyos bőréhez hasonlóan finom, a lovak orránál a bőrük. Ahogy a kezem pihent az orrán, éreztem az erőfölényt. Azt, hogy ezt csakis azért tehettem meg, mert Ő megengedte nekem. És nem azért, mert én vagyok az ember és ő az állat.Nem! Hagyta. Biztosan érezte rajtam, hogy mennyire fontos nekem, hogy megsimogathassam, hogy egy élet félelmét mulasztja el bennem, ha hozzáérhetek. A szeméből láttam, hogy nem kell félnem tőle. Gondolkodás nélkül, egy puszit nyomtam a fejére, hálám jeléül.

Azóta, másképp gondolok a lovakra, nyoma sincs bennem a szorongásnak, hála Pezsgőnek,a bársonyosbőrű, ébenfekete kancának.