Nézed tükörképed.
Az idő, kopottas ecsettel
Fest lassan, tavaszról
Őszre, hajszálaidat finoman
Ezüstre szőve.

Szemed csillogása sem a régi
Opálfényre váltja, rohanó idő
Poros patája.
Gondolatban együtt futsz vele
Próbálsz fordítani rajta,
De csak előre megy szekere.

Álmaid szirmai hullnak halomba.
Szeded össze vigyázva őket,
Mint guberáló a kidobott,
Megkopott emléket.
Teli a zsákod, ne cipeld már!
Add oda!
Megeszi majd az évek vasfoga.

Eddig gyűjtöttél,
most légy könnyelmű!
Kínzó álmaid dobd oda,
martalékul a pokol tüzének!
Hamvait szórd a szélnek.

A hintó előállt:
A percek paripája
Libbenő lépted, toporzékolva várja.
Ünnepi toalettet öltve,
Indulj, ne félj!

Utolsó pillantás a tükörbe:
Ne csinálj mást, csak élj!
Nézz előre!