Azt mondták, mi nem szeretünk. Képesek voltak azt állítani, hogy szív nélküli lények vagyunk, és önzőn elvesszük azt, amit akarunk. Így tartotta a régi kor, s nem tudom, hogy a mostani mit gondol. Őrültnek tart, átnéz rajtam, mert olyanban hiszek, amiben ők képtelenek.
Hiszek a szerelemben, a boldogságban, abban hogy mindenki megérdemli az élet ezernyi szépségét. Látniuk kéne az embereknek mindazt, amit nekem. Lehet, hogy gyerekes vagyok, mert tudom,a csodák léteznek. De cáfolj meg, ha kinézel a csillagos égre, ha végig nézed amint valaki új életet ad másnak, ki lehet anya, vagy csak egy névtelen donor ki felajánlja szerveit miután sorsa beteljesedett. Igen csodák közepette élünk, mégis az emberek vakon járnak az úton, rohannak, sietnek. Pedig ha megállnának egy röpke pillanatra, látnák mit én is látok.

Egy virág az út szélén mi csak gaznak tűnik, mégis lehet a világ legpompásabb ékessége. De átlépnek rajta, és ha valaki mégis megáll, tovább is megy. Csak emlékében őrzi meg, s talán egyszer majd visszatér, hogy lássa. Ott lesz még a virág? Lehet hogy elhervadt, letépték, vagy egyszerűen az idő eltörölte. Láthat-e még egy olyan virágot valaha?

Virágok vagyunk mindannyian, várjuk, valaki ránk találjon. Lehetsz rózsa, szépen illatozó, fenséges liliom, vagy akár egy egyszerű mezei kamilla, te vagy a világ legszebbje.
És mindannyian rohanó emberek vagyunk, nem veszzük észre a másik erényét. Elmegyünk a virágok mellett, nem nézünk rájuk. Pedig ott van, melletted. Állj meg, vedd észre! Az idő csak akkor rohan, ha te is rohansz vele. Állítsd meg a pillanatot! Lélegezz! ÉLJ!
Én megtaláltam. Meg bizony, egy máriatövis. Ő csak a tüskéit látja, s közben nem veszi észre, ki is ő valójában. Nem látja, hogy nektárjának egy cseppje milyen erővel bír! Egyetlen csókja és megnyugszik a világ, megáll az idő, ketten létezünk.

De rohanunk. Ő és én. Félek, elszakít az idő, vagy csak a sors akarja így. De ha elszakadunk, miért kell ilyen hamar. Repüljünk még, szállj velem, ne haggy zuhanni. Elveszítelek.
Elmegyek, el kell menjek, de szívem itt marad, hisz a tiéd. Képesek vagyunk legyőzni az időt és a teret? Vagy még a küzdelmet se válaljuk? Megfutamodunk? Más is túl élte már, mi nem vagyunk rá képesek? Most adjuk fel, mikor még itt vagyunk? Ne folytassuk, ne legyünk boldogok? Szenvedjünk és tűrjünk? Vagy te egyszerűen tudsz feledni? Nem hiszem, oly jól tudod, mint én: túl messzire mentünk, hogy feledjünk.
Ámításnak gondolod, saját magunk becsapásának. Mert vége lesz, fájni fog. De a tér képes elválasztani két lelket? Nézz körül! Hagyd meg a reményt! Szükségem van RÁD!
Nem, nem teszel azzal jót, ha most elengedsz, mert lezuhannék! Csak veled repülök, kellesz nekem.
De ha szíved azt mondja: nem én nem kellek neked. Akkor ELENGEDLEK!