Van úgy, hogy fabatkát
sem ér az élet
ha az, kit szeretsz,
át nem ölel téged...
Nyomorultabb vagy,
az utcasarki koldusnál
és megváltásként várod
a nyugodalmas halált.
Elindulsz lassan
a megkönnyebbülés útján
szenvedsz, gyötrődsz
és minden lépés fáj,
de mondod magadban,
bátorításképpen
ha egyszer odaértél,
végre megnyugodhatsz.
A forró aszfaltba
a cipősarkad süllyed
a forró nyári napfény,
a bőrödet égeti
de édes ez a kín,
ahhoz a kínhoz képest,
amit a szerelem maga
képes okozni!
Egyszer csak indul feléd
a simogató keze
és nem tudod már,
örülnöd kell vagy félned?
Tisztában vagy azzal,
a szerelmével éltet,
mégis ugyanakkor
könnyedén meg is ölhet.
Félsz már belesimulni
a feléd nyújtott tenyerébe
félsz már önfeledten örülni,
a bíztató tekintetének
mert attól tartasz, jön a holnap
és bántalmazhat ismét
hol királynőnek tart,
hol pedig koldusának.