Szürke fátyol terül a tájra
Dér ül egy dermedt madárra.
Csörren az ág, hullik a dara,
Nyugszik még a Nap sugara.

Bennem éledő-fények cikáznak
Minden vörösvértestem bejárnak,
Míg szívem, ez a meleggombolyag
Lágydobbanásokkal feléd halad.

A vízforraló szuszog, páráját ontja,
Zöld teában szunnyad az aroma,
A csésze még álmosan ásít,
Majd nyugalmát adja egy kanálért.

Én, ki a forró nedűbe kortyolok,
S mint örökké, most is Rád gondolok,
Hajtom az idő fagyos kerekét,
Repítse feléd álmom virágos szekerét.