Nincs fény, nincs illat,
Sem simogató puha kéz,
Nincs szóra nyíló
Száj, mi becéz.
Nincs szív,
Mely értem dobbanna.
Széthulló mesevilág
Falai omlanak rám.
Nyelem a port,
Szivárgó vérem sárhabarcsba vész.
Ez szürke-fakó nincs benne fény,
Ízetlen fekete mágia sötét-vak világa.
Szemem kiszáradt kopár mederként
Mered a semmibe,
Arcod keresve.
Akarod mutatni milyen volt a báj,
Cseppentsd a szemembe könnyed
Talán egy könnycsepped felidézi
Utolsó mosolyod,
Dacos büszke arcod,
S azt, ahogyan a kocsiajtót rám csapod.
Otthagyod pakkod,
A neked szánt enyémet, a virágot...
Szirmát letépem, minek az,
Nekünk nem kell a díszlet.
Ajkam cserepei peregnek,
Kongva hullnak alá szavaim helyibe.
Csókjaim elkoptak, sivatagszám dűnéi
Közé rejtsd oázisod, ha nálam vágysz
Felüdülést.
De rohanj, mert betemet a homoktenger,
S nyomomra nem lelsz míg szomjad bírja.
Ujjaim leválnak, elhagyom mind,
Szívem üszkös, fekélyes,
Nincs már mi érintsen Téged.
Leprás vagyok, annak látsz, kerülsz Te is,
Nem bánt az engem. Belém rúgott az élet,
Vonítva, nyüszítve vánszorgok tova.
Csak el innen, nem tudom hova.
Elfogyott az éltető nedűm, kiszáradtak ereim,
Oda a vérem, a szívem is leállt.
Lassan gördül a lejtőn lefelé
Sodródó életem eléd.
Elér, ha lépsz felém.
A véred kellene és a szíved ahhoz,
Hogy ismét együtt járjuk utunkat.
Ha nem adod, csak Te haladsz tovább,
Én egy sziklán szétpattanok,
Sejtjeimmé robbanok,
A hajnali égbe, mint harmat beleolvadok.
Egy akácfa mellé állva temetem el magam,
Így könnyen rám találsz ha keres elbitangolt lelked.
Koponyámból agyam kivájom,
Kipreparálom, rakd oda szívem és mellé mécsesed,
Nézd szemem üregén át
Ahogyan a láng megremeg,
Mint én hajdanán mikor elém léptél vágytól
Csillogón.
Ilyen volt a múlt.
Tudatodban emlékké olvad a világ
Melyben éltünk, melyről büszkén meséltünk.
Fonnyadó virágszirom,
Hervadt csók, alvadt vér, porló csont,
Bomló tetem mi visszainteget a temetői csendből.
Te túlélő, majd elmerengsz, milyen is volt
Ez a szerelemnek nevezett néhány pillanat,
Mit megéltél velem.