A zúduló idő foszlányai
legyőzik a dacoló szirteket,
elporlasztják az örök követ,
homokórába szórják
úgy mérik meg magukat,
a csurgó fénybe hintik
büszke arcukat.

Mert az idő nagy Úr!
éltet és temet,
élőből farag tetemet,
minden anyagot vág-metsz,
ráncot varr arcodra.

Mi lehet az idő felett
miről mint pergamenről a víz lepereg,
mi áthidal, átlép rajta,
miben elvész, mint alkony az éjbe
mint alak a homályba?

Nem más az,
mint a szívedben rejlő szeretet,
melyből, mint magból az élet
úgy fakad a mámorító szerelem.
Izzó lángja perzseli a múló időt
hamujával befedi a könnyed ásta árkokat,
balzsamjával kisimítja az arcodra varrt ráncokat!