A legmélyebb álomba hanyatlott fejem.
Mikor Isten vitatkozott velem.
Mennydörgő hangjára riadtan ébredtem.
Sötét a ház, cikázó fény lobban benne.
Ez maga az izzó pokol, vagy csak fortyogó üstje lenne.
Remeg a lelkem, mintha ezer ördög tépné.
A magára maradt embert Isten nem védené.
Dübörgőn morajlik, meginog a föld, leomlanak a falak.
Ez a mindent elpusztító végakarat.
A megmentő angyalsereg hol marad?

Vagy csak szorong az ég,
És ekkorát dobban a szíve.
A sötét felhőket tépő villámlás
Lüktetőn száguldó vörös-vérere.
A zuhogó zápor, kín-szülte porba-hulló könnye.

S Te szerelmem, sírsz, félsz, zokogsz nagyon.
Ne félj, ne sírj!
Ha el kell mennem, emlékem itt hagyom.
Vagy együtt kelünk át a nagyfolyón,
S ahová megyünk ott örökké a kezed simogathatom!