Fejemet mélyen a föld alá fúrom,
A világ bajáról fáj nekem tudnom.
A homokot nyelem levegő híján,
Remegőn térdelve sikoltva ordítnám:

Viharos réteken elégett gyertyák,
Mécsesek sorban, akasztottak fejfán.
Karókban a fejek, s üres szellemek,
Csontviharok, szélvárak, szürke borús egek.

Istenem!
Csak most ne hagyj el, most légy velem!
Legyek erős, s Te adj erőt nekem!
Legyen szárnyam, s ne súly a lábamon,
Mi leránt, s a teher csak nő a vállamon.
Legyen végre tavasz, múljon már a tél,
Legyen szívem vidám, olvadjon a jég.

Adj nekem új létet, mutasd már a fényt,
Sötétségben élek, mely lassan felemészt!

Kínok közt vergődni, imbolyogni vakon,
Várni a csodát, mi eljön majd egy napon...
Sodor az ár, s nem bírom már talpon,
Süllyed a táj, sikoltva száll az alkony.

A tört vázú mély talán még befogad,
S elfed, eltakar, mint termőföld a magokat.
S talán... talán egyszer én is megláthatom a Napot,
Talán... talán nem ezredév ad éltet, vagy hív papot,
Talán... ha találok élted adó patakot,
Thalán... ha Isten nem mér rám nagy haragot,
Talán... ha a mocsár nem húz már oly mélyre,
Megláthatom a Napot végre!