Üzen a csend és nyugtat a fény,
Véd a sötét álmom szigetén.
Hideg a nyár, mert forró volt a tél,
De emléke sincs már, elfújta a szél.
A remény csillagában még mindig hiszem,
A rongybabát kidobni nincsen szívem.
Emlékek, képek, múltnak harca,
Önpusztító végső percnek lángoló kudarca.

Álmom mélyén látom, hogy vágyom,
De másra, mint ők, s ez nem csalódásom.
Vágyom a Telet, vágyom az Őszt,
Vágyom a Jeget, a Szelet és Esőt.
A Vihart, a Tócsát, a Kidőlt fát,
A Népeket, hogy Isten nevét kiáltsák!

Várok egy Csodát, mi ha eljön egyszer,
Lobogók dalolnak, zengenek fel.
Hideg lesz a tél, s forró majd a nyár,
Rongybabák bús tánca, víg énekre vált.

A szobor dalol, az ég nevet,
A jég olvad majd szíved felett.
Erős leszek én is, s várhatom a csodát,
A fehér lovag fakó lovát.