Az élők nem termettek hallani a holtak szavát,
S a süket szemünk, vak fülünk sem látja a holt-határt...
Sem tömegek, sem eszmék nem teremtenek, teremthetnek nagyot,
S a remélt vágy, a hitvesi ágy, a hullámzó művek sírkövén a díszek
S ékesítik életének földben hagyott hamvait, melyek ridegek,
S miként már képtelen terjeszteni az eszméket,
Az utókornak állít megfejthetetlen emléket.

S mi csak sírunk, sírunk kegyetlenül
Állunk némán a sír mellett értetlenül.
S bambán zúg szívünk, mely felet ütve kétszer annyit dobban,
Fejünk dobozban...
lábunk ólom...
emlékek megkopottan
Mind jobban, s jobban... gyorsabban... többet üt darabokban, mint egészben...
Az emlékek szilánkja vés, mint véres kés halott eget a szélben...

S a nap, mely ma útnak sem mert indulni,
Vérzi a domb mögött halhatatlanságát
S a völgy öleli némán fájdalmának lángját.

S a fájdalmas fehér táj,
Mely ölni képes, s életet ad-vesz el,
Szinte követel... minden áldott nap...
S az élő csak egy bábu, inak szálán rángó húscafat...