Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Carlith
Alkotások száma: 3
Regisztrált: 2007-04-26
Belépett: 2008-03-04
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (1)
-Versek (1)
Feltöltve: 2007-04-26 13:05:07
Megtekintve: 2166
Szeretni akarlak
-1-

Szeretni akarlak, Kedves Olvasó! Miért? Ez most bűn? Nem ismerjük egymást? Talán már találkoztunk is. De most nem ez a lényeg. Az én történetem igaz, ha nem hiszed, olvasd el a tegnapi újságot! Várj! Most még ne kelj fel, figyelmesen kísérd végig amit most megosztok veled! A szerelemről szól! Az életemről! Stephen vagyok!
Mindig nevettem azokon az embereken, akik azt mondják, hogy a legszebb dolog a szerelem! Nincs ilyen! Ez csak az érzelmek felnagyítása. Ha az ember nem teremti meg magának, akkor nincs! Emlékszem, még csak húsz éves voltam, amikor a Harlow-i egyetemről autókáztam haza, Donnerswill-be. Csupán két napos az út, ami még elég jó távnak bizonyul, hiszen voltak olyan csoporttársaim, akiknek három, sőt, öt napig tartott az út haza. Úgy terveztem, hogy egyszerre vezetem le a harminchat órát, s tartottam is magam az úton, de nem sokkal sötétedés után betértem egy útszéli vendéglőbe, hogy igyak egy kávét.
Amint beléptem, a sör, és dohányfüst szaga megcsavarta az orromat. Magam is dohányoztam akkoriban, de jelen helyen vágni lehetett a füstöt. Balról asztalok sorakoztak, s félrészeg emberek ücsörögtek, kik maguk elé meredtek, kik meg jókat nevettek bele Jim Morrison hangjába. A zenét egy ócska zenegép szolgáltatta, de jobbról egy kisebb színpad húzódott meg a sarokban, ez bizonyíthatja azt is, hogy élőzene lesz estére.
- Na itt sem a Harlow-i Fúvószenekar tart estet! - mondtam magam elé nézve, s szám el is mosolyodott ezen kijelentésemen. Középen volt a pult. A csapos, első ránézésre száz kilónak tűnt, de ahogy közelebb léptem, láttam hogy megvan az százharminc is.
- Itt sem keverünk balhét! - futott át az agyamon, s ismét mosolyra húzódott a szám. Egyszer keveredtem kocsmai verekedésbe, az is tizennyolc éves koromban történt. Susant, barátnőmet becsmérelte egy részeg, s én, aki a becsületét többre tartja, a hátához vágtam egy bárszéket. A gond csak az volt, hogy az az ember körülbelül akkora volt, mint ez a csapos. Még mindig van egy forradás a jobb arcom felső részén, amit a pohara vágott rajtam. Ezen kívül eltört a kezem, s megrepedt három bordám. Akkor rájöttem. Becsület ide vagy oda, ne kezdj nálad kétszer akkora emberrel, pláne ha részeg! Be is írtam ezt az arany igazságot a "Stephen Sloat Jó Tanácsai Saját Magának!" című füzetembe. Van benne néhány apró hasznos dolog, például hogy ne igyál barátnőd apjával, mert ha részeg vagy, igazat mondasz!. Ez persze megváltozott, hiszen megtanultam illuminált állapotban is úgy hazudni, mint a vízfolyás.
Odaléptem a pulthoz. A tükörsima felület tiszta, ápolt volt. A csapos hozzám fordult.
-Üdvözlöm uram! Mit parancsol? - kérdezte, s őszintén beszélt, nem volt hangjában sem gúny, sem megvetés.
-Jó estét! Egy kávét kérnék! Ne tegyen bele semmit! Tudja mit? Inkább duplát kérek! Köszönöm!- mondtam, s felültem a bárszékre. Fáradt voltam, de le kellett autóznom gyorsan, hiszen nem volt sok időm. Anyám mindig lázasan várt mikor hazaértem, főzött, sütött. Apám tíz éves koromban meghalt, munkahelyi balesetben. Rázuhant egy tetőgerenda.
Megkaptam a kávét, s egy szál Pall Mall-t kotortam elő a zsebemből. Jim Morrison ontotta magából A Light My Fire-t. A Doors halhatatlan, ez tény. Bármikor képes kihozni az emberből a maximumot. Tudtam, hogy csak erre bulizhatok úgy, hogy közben elvesztem a fejemet. Persze az élet mindenkinek tartogat meglepetéseket. Pont erre a számra lépett be Ő.
Ő, akit nekem rendeltek az égiek. Akinek megjelenése és bája egy angyallal vetekedett. Éreztem ahogy lüktet a testem, s hogy minden eddigi nőnél szebb. Fekete, lapockáig érő haja, zöld szeme és vérvörös ajka teljesen megbabonázott. Mikor odalépett mellém, kivette a számból a cigarettát, s elnyomta.
- Rossz szokás! Az igazi élvezetet ne ebben keresd! - szólt csengő hangján.
- Igen... nos... kisasszony... izé...-szörnyen ostobának éreztem magam, még sosem volt ilyen hogy ne bírjak megszólalni egy nő előtt. Ő felnevetett, s nevetésében volt valami észveszejtően őrjítő.
- Igen, nos, uram, izé! Mi a baj? Csak nem külföldi vagy? - kérdezte és nevetett. Még csak sértve sem éreztem magam. Mosolyra húzódott a szám, s feleltem:
- Nem, nem vagyok külföldi! És elnézést a tapintatlanságomért, fáradt vagyok kissé, és még hosszú út áll előttem. Stephen Sloat vagyok, de hívj csak Steve - nek. Hatalmas tapsvihar a fejemben. „Ez az Steve! Végre sikerült megszólalnod!!!
- Caroline a nevem, a vezetéknevemet nem mondom, az titok. Az az igazság, hogy stoppolok, és azzal a reménnyel jöttem, hogy akad valaki, aki elvinne engem Fallslake-be. Az itt van harminc kilométerre.
- Elviszlek szívesen. Kérsz valamit, Carol?
- Nem kérek semmit, köszönöm. Merre utazol?
- Hazafelé megyek Donnersvill-be. Anyám beteg. Épp csak futólag látogatom meg! Tudod, az egyetem... máris magyarázkodom. Mekkora idióta vagyok! - erre megint felnevetett.
- Veled aztán tényleg mókás beszélgetni. De hogy ne érezd magad kényelmetlenül, az én anyám egy rendkívüli nő. A neve Lilith. A te édesanyád neve mi?
- Nem, nem Mi a neve, hanem Margaret.
- Ez nem volt vicces! De sebaj! Kellemes a társaságod! Mit tanulsz az egyetemen?
- Újságírást. De erről most ne beszéljünk. Te mivel foglalkozol?
- Én éppen munkát keresek. Ha nem találok, beadom a jelentkezésem egy egyetemre. Mondjuk színművészetire. Szeretem a színházat. Olyan rejtelmes és sötét. Soha nem süt be a nap.
- Uram, elhűl a kávéja! - szólalt meg mögöttem egy hang, s sokfelé szaggatott agyamban, összeállt a kép. A csapos volt.
- Ősanyám! Te kávét iszol? Ne! Van egy jobb ötletem! Gyere! - mondta, majd kihúzott a vendéglőből. Amit kifelé hallottam, az szintén Jim Morrison volt, amint a The End-et énekelte..

-2-

- Gyere! Ne tétovázz! Mutatok valamit! - kiabálta, s hangjában megcsendült az összes aranycsengettyű. Félelmetesen magával ragadott a teste, lelke, s bár nem mertem még magamnak sem bevallani, de szerelem bujkált a szívemben. Más esetben hánytam volna magamtól, abszolút nem vagyok egy hősszerelmes, persze eljátszottam már párszor. Tudják, a testi örömök! De ez más volt. Amit Carol sugárzott magából, az az enyém volt.
Megálltunk a puszta közepén, s felmutatott a csillagokra.
- Olvastad a Kisherceget? Szerinted melyik bolygón lehet? Annyit találgattam már! És vajon hogy van a rózsája? Megette a bárány?
- Nem tudom. - mondtam. Rátapintott a gyengémre. A Kisherceg volt a kedvencem. A választ a kérdéseire akkor sem tudtam. Volt bennük valami misztikus.
- Nincs semmi képzelőerőd? Na sebaj! - mondta, majd megcsókolt. Ajka édes volt, mint a méz, s vad volt. Harapdálta az ajkaimat, amire mindig beindultam. Azon vettem észre magam, hogy már tíz perce egy helyben állunk.
- Indulnunk kellene - mondtam.
- Igen. Szerintem is. Menjünk.
Beültünk a Fordomba, és elindultunk az éjszakába. Nem gondoltam, hogy ezután ez lesz a világom.

-3-

Útközben nem sokat beszélgettünk. Vibrált a levegő a kocsiban, s legszívesebben félreálltam volna hogy újra megcsókoljam. Minden egyes porcikám kívánta őt, és tudtam, hogy ő is kíván engem. Talán ez késztetett minket hallgatásra. Nem kell a beszéd. Néha a csend segít a társalgásban. Mikor beértünk Fallslake-be - ezt egy "Üdvözöljük városunkban, légy jó, és szép emlékekkel távozhatsz" felirat hirdette - megeredt a nyelve. Mesélt a gyermekkori emlékeiről, arról, hogy milyen volt az első szerelme. Aztán megérkeztünk hozzá. Kiszálltunk az autóból, s én már lemondóan búcsúzni készülődtem, s egy cigarettát húztam ki a zsebemből.
- Mondtam, hogy ne abban keresd az élvezetet!
- Nézd én...
- Ne vitatkozz! Gyere be! Ma este szeretni akarlak!
Beléptem az előszobába. Ő megállt előttem, és én újra megcsókoltam. Éreztem ahogy lüktet a testem, és a szívem majd kiugrott a mellemből. A kényszer, hogy vele legyek teljesen felerősödött, s szinte ordított eltompult agyamban.
- Egy pohár bort?- kérdezte.
- Nem, köszönöm! Vezetek! - mondtam, s valaki a fejemben egy dobon ütögette a két szót. Csókold meg!
Beljebb mentünk. Gyertyákat gyújtott, s én már nem bírtam tovább. Szerettem őt, és nem tudtam miért. Alig ismertem egy órája, s mégis olyan volt, mintha már évek óta ismernénk egymást. Ezt persze mindig is hülyeségnek tartottam, mert aki már évek óta együtt van valakivel, az már rettentően unja a másikat. Én így tartottam.
Átöleltem. Uralni akartam őt, azt akartam hogy az enyém legyen. Minden porcikáját kívántam. Táncoltunk, egybe olvadtunk, majd levette az ingemet. Kigomboltam a blúzát, s megérintettem tejfehér bőrét. Olyan finom volt, s olyan szép, akár a lenyugvó nap a tenger színén. Éreztem minden szívdobbanását.
Szeretkeztünk akkor éjjel, s együtt jutottunk a csúcsra. Úgy éreztem, mintha a világűrt ölelném át közben. Hogy utána mi történt, arra nem emlékszem. Csak arra, hogy amikor felkeltem, harapásnyom volt a karomon. Carol mellém lépett.
- Most már te is az vagy, ami én! - mondta, s elmosolyodott. - Nem mehetsz vissza oda ahonnan jöttél, s nem múlik el az éjszaka számodra. Vagy nem ezt kívántad?
Nem tudom hány napig feküdtem ott az ágyban, de ő ápolt, s ennem hozott. Aztán mikor fel tudtam állni, elment. Azóta nem láttam. Szerelmem elmúlt iránta az átalakulás alatt. Az éjszaka gyermeke lettem, vámpír, ahogy mondani szokták. S nem bántam meg. Eldobtam magamtól az emberi életet, s most már az én anyám is Lilith, az első nő, s apám Káin. Felejtsd el, Kedves Olvasó a hosszú szemfogakat, ez csak a Bram Stocker féle mese, mint ahogy a kereszt, a szenteltvíz, és a fény is. Habár a fényben elégünk, éjjel manifesztálódunk. Egy vámpírt csak egy másik vámpír ölheti meg. Mi pedig összetartunk.
Mindennek már hat éve, s azóta szeretek mindenkit aki az utamba téved. De mit ér a szerelem, ha csak egy napig tart? S én mit teszek? Megfertőzöm őket érzésekkel, hogy szerethessem őket. Most itt ülök fenn, a szobámban, s lentről már hallom amint Lucy kiabál, hogy mikor megyek le. Szeretni fogom őt ma este, mint ahogy szerettem azt a tegnapi nőt is, az újságból.
És szeretni akarlak téged is, Kedves Olvasóm, s szeretni is foglak. Talán már holnap.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!