Halovány fény, apró gyertyaláng,
Egy jel, hogy van még vágy,
Mely évek óta egyre gyengébb,
S egy nap a láng már nem ég.

Az órák meg csak egyre telnek,
A percek is oly gyorsan peregnek.
A változás, az új mégis elmarad,
Reménytelen kínzó magány mi megmarad.

Kopott tapéta, s egy sötét szoba,
Mocsok és szenny léleknek otthona.
Az ősz baljós, szürke felleg-homály,
S a fagyos tél elrejti az élőnek nyomát.

E kettő váltja egymást ott bent,
Hol a szív dobbanni nem mer.
Csak halkan behúzódik egy sarokba,
S hagyja, hogy a pókháló körbefonja.

Oh, fél nagyon, a világtól retteg,
Az emberek nem látták, hogy szenved.
Nem értette senki, senki nem segített,
Csupán közöny, gúny, értetlen tekintet.

Elmenekült ezért egy sötét zugba,
Hol nem találja senki, s tán nem is kutatja.
Azóta az idő elszállt, s nem kímélt senkit,
S most egy ősz hajú ismerős, egy zárat nyit.

Belép a szobába, hol nem változott semmi,
Kopott tapéta….pókháló ezernyi…
Ott van Ő, emléke a múltnak,
De a könnyek már hiába hullnak.

Hisz még most sem értik,
S nem tudják, nem érzik
Mit szenvedett éveken át
E halovány, szomorú árny.