Még egészen fiatal volt, amikor odakerült. Álmokkal teli kisgyermekként csodálva nézte a tarka pillék vidám táncát, és önfeledten élvezte a lágy szellő cirógatását testén. Szerette azt a helyet, boldog volt ott, s örült, hogy az otthonának mondhatta azt a helyet. Barátokat is lelt a kis ligetben, s úgy érezte a sors kegyes hozzá, hogy ilyen mesébe illően szép életet adott neki. Mostanra azonban minden annyira megváltozott. Hajnalban valami hangos zaj, és társai jajveszékelése riasztotta fel békés álmából.
- Kik maguk? Mit akarnak? Álljanak meg!
A föld dübörögni kezdett, éles pengék villantak mindenütt. Kegyetlenül martak társai testébe, húsukba mélyesztették gyilkos acélfogaikat.
- Ne! Hagyjanak! Ez fáj!
- Elég legyen! Megöl!
- Mit ártottunk maguknak? Ne…- hallotta mindenfelől a kétségbeesett kiáltozásokat, a semmibe vesző szófoszlányokat.
- Ez már a vég - gondolta magában. Nem is tévedett sokat. Minden porcikája remegett a félelemtől. Rá kellett ébrednie, hogy a boldog kis világa egyszerre rémálommá változott. A feje erősen zúgott a láncfűrészek gyilkos hangjától, majd’ megőrült tőle. Látta amint társai sorra zuhannak a megtaposott fűre, vérükkel áztatva a földet. Erőszakosan rángatták, megkötözték őket, testeiket összezúzták, darabolták, csonka részeiket poros platókra pakolták.
- Ne tegyék ezt! - kiáltotta kétségbeesetten, s egy apró könnycsepp gördült le arcán. Ismerte őket, szerette őket, és most látja amint szenvednek, sírnak, meghalnak. Mindenkit elvesztett aki fontos volt számára. Még a kis madarak, pillék, rágcsálók is elmenekültek a veszély elől. Igen, mert ők megtehették.
- Talán én is megpróbálhatnám - elmélkedett magában, majd erősen rángatni kezdte törzsét és gyökereit. Azonban nem történt semmi. Ő azonban mégsem akart beletörődni ebbe, újra próbálkozott, újra- és újra, mindhiába.
Ekkor azonban hirtelen megállt, és az erdő tündérére gondolt. Eszébe jutott mennyi mesét hallott róla, és bár soha nem látta szentül hitt létezésében. Maga előtt már számtalanszor elképzelte, ahogyan kecsesen jár selyemfű ruhájában halkan, nesztelenül lépdel. A lágy szellő pedig kedvesen simogatja bársonyosan puha bőrét, és bohókásan játszik hosszú, hullámos barna fürtjeivel. Álmaiban csodaszép tarka virágokból font illatos koszorút viselt fején, a napfényben pedig szikrázóan csillogtak smaragdzöld szemei. Szinte már magán érezte igéző tekintetét, olykor pedig hallani vélte bájos kacagását az ő múzsájának, a drága tündérnek.
- Tündér - suttogta halkan. - Tündér, erdő tündére! - ismételte egyre hangosabban. Reménykedve nézett körül, de mindenhol csak a gyilkolás kegyetlen képeibe ütközött tekintete. Megint próbálkozott, de semmi. Csalódott volt, de várt, még várt. - Tündér! Segíts! Kérlek, ne engedd ezt! - kiáltotta ahogyan csak bírta. Nyomasztó némaság, a gépek is egészen elhalkultak.
- Elmennek - csodálkozott maga elé meredve. - Hová viszik őket, mit akarnak tőlük? - Csend, nem válaszolt senki. Egyedül maradt, és olyan magányosnak érezte magát, mint még soha. Egyáltalán nem örült annak, hogy vele nem végeztek, hogy testébe nem vájkáltak hideg pengék, hogy nem vonszolták végig a poros kis ösvényen, hogy nem halt meg.
- Vigyenek el engem is! - kiáltotta a távolodó gépek felé. - Öljenek hát meg, had legyek újra társaimmal! Kérem!- őrjöngött magából teljesen kikelve. - Alig ismert önmagára. Amitől eddig annyira rettegett most önként szólította, most várt rá. - Ez rosszabb, mint a halál - sóhajtotta mélységes fájdalommal szívében. - Meddig tart ez még, mikor jönnek vissza? - Azonban nem jöttek érte, az órák pedig szörnyen lassan teltek. Végül mégis elérkezett az éjszaka, ő azonban mégsem aludt. Túl nagy volt ahhoz a fájdalma. Végig csak ezt hajtogatta: - Miért? Tündér, miért hagytad ezt? - A bizonytalanság kínozta egész éjjel. - Mi van, ha elfelejtettek, ha nem jönnek vissza? Ha még hetekig, hónapokig sínylődök ebben a keserű sorban? - Többet már nem szólt, csak csendesen hullatta könnyeit. Reggelre már egy levél sem maradt rajta, pedig messze volt még az ősz.
A föld ismét dübörögni kezdett, visszajöttek.
- Hát itt vannak! Jöjjenek csak, tegyék meg! - azért egy kis félelem még érződött hangjában, de nem tehetett róla. - Közelebb…még…gyerünk…- zakatolta gépiesen. Már egészen közel voltak, nagyon közel. A napfényben megvillant a penge, s a következő pillanatban már érezte ahogyan vére végigcsorog törzsén, egyenesen bele az anyaföldbe, mely szomjazva szívta magába nedveit. Fájdalomtól megtörve bámult maga elé, amikor mepillantotta. Igen, Ő volt az. Azonban a drága tündér most nem kacagott, nem volt már tündöklő szépség, csak egy sápadt bőrű, elgyengült teremtés. Erőtlenül mosolygott felé, de ő is könnyezett, vérzett a szíve, s halkan dúdolta, szépen csendesen:
Drága erdőnk, oly’ szép menedék,
de vége mindennek, elvették.
Ne félj, tudom visszakapjuk még,
Lelkünkben béke, s él még remény.
A tündér hirtelen eltűnt, s ő csak bágyadtan pislogott tovább. Feltekintett az égre, fáradtan elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
- Köszönöm.