Józsi bá', ki finoman szólva
egyszerűen idült alkoholista,
valamint a kitüntetéseket felmutató
citerazenekarban első szólista,
s mint ilyen, a községben meghatározó tényező,
foglalkozására nézve autófényező,
szóval olyan kis helyi potentát,
aki nem veti meg a tentát,
innen, e szent helyről integetett felém
és invitált a minap, két kevertet diktálva belém,
mert szerinte a szentek is ezt vedelnek,
és ezért van két füle itt minden vedernek.

Amott a kerítésen túl, a ködben, mintha
támasztaná két, vagy három bringa,
minek léceit az idő rég megette,
tán negyedszázada lehetett lefestve,
ahol épp a vasútra látunk,
a sínek közt kavicsot alig, csak gazt találunk,
s bátran dűlöngél haza, hosszú,
végtelen létrának látva, csúszva-mászva,
minden nap éjfél körül Józsi barátunk,
ott most majd megáll a maradék élet,
nem pöfög tovább semmilyen vasparipa,
ami inkább fogatlan gebe, mit szeretetből,
és megszokásból etet az ember gyereke.

No, hogy a mondandót el ne felejtsem,
a koszlott helyen vigyázva, hogy a hamut le ne ejtsem,
Józsi bá, két büdös féldeci között,
hangosan morgolódva,
ujjával, oly módon, mintha pálcát fogna,
a feje felett erősen körözött,
kinyilatkoztatva a férfinép bánatát,
s autentikus központként érezve magát.
- Nem kell a szárnyvonal! Vigyel el a kánya! - zengte
és mosolygott magába, majd nézte a szólásra
nyíló ajkakat, de intett, hogy ácsi,
még nem fejezte be Józsi bácsi a mondatát!
- A vonatot vihetik! De a restit soha! Joccakát!