Jó reggelt kedvesem!
Látom arcodon a rózsát, mit tán szép álom
faragott, és bájos mosolyod erősíti képét,
hogy boldog voltál, míg álommanók vigyázták
tündérország fényét,
s még mindig vidám kábulatban
tart a képzet, s ha rád nézek, ilyenkor
földöntúli szép szerelmet érzek.
Szemeiden látom milyen szép, és szelíd volt az álom.
Azt, hogy mit álmodtál ne mondd el, mindjárt kitalálom!
Egy pázsitos réten jártál, kósza, kerge,
bársonyos jószágok között, ott, hova a
szelídség és jóság költözött, ahol nincs harc,
nincs gonosz vadállat, ahol elhagyhatod a sálad,
nem fog elveszni soha, ahol nem aljas szándékkal
mosolyog a gonosz mostoha.
Látom ingatod fejed, de nem adom fel, mert a rejtvényt
mit magamnak adtam, megfejtem,
ebben hajthatatlan vagyok.
Álmodtál gyermeket, ki épp feléd totyog,
míg karod kitárod, s mosolyog, sőt hangosan nevet,
majdnem elesik, de elkapja óvó kezed,
s felkapod, emeled magasra, míg magadban mondod,
hogy nőj ilyen nagyra.
Vagy álmodban a mennyekben jártál, és
magányodban társért kiabáltál?
Vagy utaztál gyors hintón át a promenádon,
s te voltál a bál szépe azon a nyáron,
mikor egy ágrólszakadt diák állt eléd,
kinek megfogtad kezét és nem engeded soha,
és remélem ez álom igaz és nem ostoba
remény, mert látom, hogy megint mellétrafáltam én,
tehát másról szólt az álmod,
s most kinevetsz mert csak állok,
itt tanácstalan, és próbálok álmot fejteni
arcodból hasztalan.
Mondd hát, mert megfejthetetlen ez édes mosoly
mi arcodon rebben, és én kíváncsi vagyok.
-Azt álmodtam, meghaltál. És én bánatomban utánad halok.